Ungváry Zsolt: Merjünk nagyok lenni

Hosszú évekig az EU bővítése, a belépés volt a téma a kontinensen, egyre több ország csatlakozott a felívelőben lévő szövetséghez. Aztán egyszer csak vírusos lett a szoftver (még jóval a Covid előtt), és azóta a kilépések kerültek előtérbe. Az angolok már túl is vannak rajta, az olaszok még hezitálnak, s most a magyar távozás is napirendre került.

Született erről belső javaslat (Mi Hazánk) és több külső (svéd politikusok, német humoristák). Felmerült tehát egy kérdés, amit érdemes átgondolni.

A politikában legyenek alternatívák. Megvalósulni mindig csak egy forgatókönyv fog, csak egy úton lehet menni (a Vissza a jövőbe című film óta tudjuk, hogy különben felborulna a tér-idő kontinuum), de készüljünk fel az események függvényében több verzióra is. Ezért érdemes terveket készíteni az esetleges MaTáv-ra. („Magyar Távozás” a Brexit mintájára.) Aki esetleg hűtlenséggel vagy következetlenséggel vádolna minket, amiért tizenhat év után már szakítanánk is, az vegye figyelembe, hogy

nem ebbe az EU-ba léptünk be.

(Az is válóok, ha valakinek a feleségéről kiderül, hogy régebben férfi volt, csak átműttette magát.) Az EU zászló 12 csillaga például eredetileg Szűz Mária koronájára utalt, nem az alapítók számára, hiszen nem is annyian voltak. („Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona.” ; Jelenések könyve 12,1)

Annak idején szó sem volt buzulásról, migránsokról, EP-túlhatalomról, definiálatlan jogállamiságról, kizárólag a bécsi cukrászdáról; no az meg pont nem lett.

Orbán Viktor is megmondta már: az EU-n kívül is van élet. Rá pedig érdemes odafigyelni, még a távoli George Clooney is napi szinten tájékozódik Orbán aktuális tevékenységéről.

A gazdasági kapcsolatok természetesen fenntarthatóak (ez egyébként nekik is érdekük, nem merő szívjóságból kebelezték be Közép-Európa piacait, munkaerejét), a politikai egységesítés viszont teljesen felesleges.

Az EU ugyanis már egy halott birodalom. Volt rá innovációnk, hogy életet leheljünk bele, éppen a közép-európai országok hoztak-hozhattak volna új ötleteket, vérfrissítést stb., ha nem csak gyarmatnak, lenézett-kioktatott mostoha gyerekeknek kellettünk volna. A Nyugat azonban évszázados rutinjával ehhez ért a legjobban: az őslakosok kiirtásához, a javak elhurcolásához, gyarmatosításhoz, izmusok exportjához, térképen vonalzóval meghúzott határokhoz – legyen az Afrika vagy a Kárpát-medence.

Az EU halott politikailag, katonailag, kulturálisan, etnikailag és egyre inkább gazdaságilag is. (Most készülnek felvenni egy irdatlan hitelt. De ha mindenki tartozik, vajon kiknek tartoznak?)

Ha pedig pusztulni akarnak (EU-tanáziát gyakorolni), legalább minket ne rántsanak magukkal a végromlásba. Megértük ezt a Habsburgokkal, a németekkel, elég volt. A jövő nem a nyugaté. A „merjünk kicsik lenni” örök apostolai itt felteszik a gyávák örök kérdését (Leonidász, Zrínyi, Dobó, Pongrátz Gergely mindig láb alatt lévő Kovács Lászlói):

„Minek ugrál egy kicsi ország a nagyok ellen?”

A történelem győztesei nem feltétlenül az erősebbnek látszók. Lásd: Dávid és Góliát, Egerszegi Krisztina versus debella keletnémet úszó(nő)k. A kivégzett aradiak, akiknek emléknapjuk van, ellentétben a „győztes” kivégzőkkel. A Trianonban megcsonkított Magyarország, amelyik még ma is a világpolitikában kavar, miközben Csehszlovákia, Jugoszlávia már nem is létezik.

Vagy a kedvencem: Placid atya kontra Szovjetunió. A gulágra hurcolt kicsi, törékeny szerzetes, akit a nagy Sztálin meg akart semmisíteni, de akinek birodalmát Placid atya huszonhat évvel túlélte. A nagyságot nem négyzetkilométerben mérik. Nem félni kell, hanem nagyot álmodni.

Ungváry Zsolt

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók

 

Kiemelt kép forrása: Pixabay