Zlinszky: A teremtést pusztító szokásainkról le kell mondanunk

Magyarországnak is fel kell készülnie a megváltozó klímára és az egyre szélsőségesebbé váló természeti eseményekre. Van megoldás, de az mindenki részéről lemondással jár. Meg kell válnunk azoktól a káros szokásoktól, melyek a teremtett világunkat pusztítják. Az egyre jobban kibontakozó ökológiai krízis esetleges megoldásáról dr. Zlinszky Jánossal, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével beszélgettünk.

– Melyek lesznek a legsúlyosabb problémák, amelyekkel Magyarországnak a klímaváltozás következtében szembe kell néznie?

– Mint máshol, úgy idehaza is többféle baj fog együttesen jelentkezni – sőt, ezek a gondok már itt is vannak! Sajnos nagyon nemtörődömök voltunk az elmúlt évtizedekben; nemcsak egy dolgot hanyagoltunk, illetve rontottunk el ember és természet viszonyában.

Olyanok vagyunk, mint az a diák, aki egyre több tárgyból kezd bukdácsolni, s ami korábban még némi erőfeszítés árán javítható volt, az egyszerre csak kilátástalannak látszik.

Zlinszky János a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

Az elmúlt évtizedekben nem tanultunk a klímaszakértők előrejelzéseiből, gazdaságpolitikai síkon nem figyeltünk a globális környezeti kilátásokra vonatkozó kutatásokra.

A biológiai sokféleség és a természetes élőhelyek egyaránt nagy ütemben pusztulnak Magyarországon, ráadásul a megmaradt területeknek is romlik a minősége. Fel sem fogjuk ennek a horderejét, sorsdöntő fontosságát! Ezzel kapcsolatban központi kérdés, legalábbis az kellene hogy legyen, a mezőgazdaság biodiverzitása is. Hányféle növényfajtát, változatot termesztünk, hányféle haszonállatot tenyésztünk, nevelünk? Az egyes élőlényeknek különbözőek az értékei mind a változó körülményekhez való alkalmazkodó- és állóképesség, mind pedig a tápérték, élvezeti érték tekintetében.

Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy ebben egyre egyoldalúbbá és szegényebbé válik a magyar vidék által nyújtott kínálat.

– Elérhetjük még a fenntarthatóságot a mezőgazdaságban?

– Elvileg lehetséges lenne, de a mostani folyamatok az ellenkező irányba mutatnak. Az egyik alapvető, alattomosan jelen lévő gond, hogy a termőtalaj, ami Magyarország rendelkezésére áll, mennyiségileg és minőségileg is egyre fogy. A víz elmossa, a szél elfújja az értékes talajt. Mindez azért lehetséges, mert a földek minősége – s ezzel a szerkezete is – romlik, az értékes humuszanyagok a szerves istállótrágyázás hiányában elfogytak már belőle. A „talajerőt” sok-sok évtizede műtrágyákkal próbáljuk pótolni.

A műtrágya, a rovar- és gyomirtószerek, valamint a nagyüzemi talajművelési technológiák együttes hatása révén a talajszerkezet tönkrement, így már az öntözés is károkat tud okozni.

Mezőgazdasági nagytábla megművelése. Képünk illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

A talajszemcsék gyengébben „kapaszkodnak” egymáshoz, ezáltal könnyebben elfújhatóvá is válnak. A talaj mikroelemtartalma folyamatosan, zuhanásszerűen csökken – ez a csökkenő mikroelemtartalom pedig visszaköszön a megtermelt növények beltartalmának változásában is! Látszólag a növények ugyanúgy néznek ki, mint régen, de már más van – illetve nincs – bennük!

Az emberi testben jelen lévő vitamin- és nyomelemhiány is innen eredeztethető: ugyanolyan mennyiségű táplálékkal kevesebbet tudunk magunkhoz venni, mint egy-két generációval ezelőtt.

– Említette, hogy magával az öntözéssel is károk idézhetők elő. Mi a helyzet az egyre szélsőségesebb esőzésekkel?

– A csapadékmintázat is gyökeres változásokon megy keresztül. Óriási mennyiségű csapadék hullott le a nyár végén, amely sebesen valamerre elszáguldott. Egész tavasszal hiába vártuk a csendes esőt… Magyarországnak fel kell készülnie arra, hogy ezentúl sok helyen meg kell tudnia fogni a tájban a megjósolhatatlanul, rendszertelenül leeső, esetenként nagy mennyiségű csapadékot, hogy aztán az aszályban legyenek készleteink. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem fogjuk tudni kezelni a mezőgazdaságban egyre jelentősebb csapadékhiányt.

Nem a jobb vízelvezetés kellene hogy legyen a vízügyi beruházásaink célja, hanem a domborzati, táji adottságokat kihasználó vízmegtartás.

Ehhez kellene igazítani a gazdasági támogatást és jogi szabályozást is.

„A mezőgazdaság biodiverzitása csökken”. Képünk illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

– Mit tehetünk még a csapadékvíz megfogásán kívül?

– Minden tekintetben, rendszerszinten fel kell készülnünk mindarra, amit már magunkra vontunk.

Nem vitás, hogy a klímát az üvegházhatású gázokkal bizonyos fokig visszavonhatatlanul elrontottuk.

Akkor is, ha a további felmelegedést, klímaváltozást sikerülne lefékezni és megállítani, hosszútávon a mostanitól eltérő klímára kell berendezkednünk, sajnos. Az éghajlatváltozás a növény- és az állatfajok életkörülményeit, létfeltételeit változtatja. Tapasztalhattuk például, hogy az elmúlt években dél felől megjelentek olyan fajok, melyek eddig nem éltek nálunk. Új kórokozók, illetve olyan szúnyogok is feltűntek, melyek Európában új típusú betegségeket terjesztenek. Az éghajlatváltozás szélsőségei intenzíven kihatnak az élőlényekre. Mi emberek sem könnyen viseljük azokat a hőmérsékleti hullámokat melyek a klímaváltozással együtt járnak.

Sokrétű és roppant összetett gond az, amivel szembe kell néznünk. Régóta és több tekintetben is rossz irányba, önsorsrontó módon alakítja az emberiség a természetet, és ezért sajnos nem számíthatunk arra, hogy mindezt egykönnyen vissza tudjuk állítani egy normális állapotra. Ellenkezőleg: céltudatos, kitartó munkára lesz szükség, mint minden rendszerváltás esetén.

Az azonban nem lehet kérdés, hogy érdemes visszaküzdeni magunkat egy biztonságosabb helyzetbe, és az sem, hogy ezért mindent meg kellene tennünk.

– Magyarország kis ország, és nemzetközi összehasonlításban az Európai Unió is viszonylag kevéssé szennyezi, terheli a környezetet. A nemzetközi klímaegyezményekből eddig éppen a legnagyobb szennyezők – USA, Kína – léptek ki… Ha mi mindent megteszünk, ők meg semmit, akkor mi fog történni?

– A globális klímafolyamat olyan, mint egy különleges autóbusz, ahol minden utas lábánál van egy fék- és egy gázpedál. A busz sebességét mindenki befolyásolja a saját életmódjával. Ha az autóbusz a falnak tart, és az utasok negyede mégsem hajlandó fékezni, akkor nem kérdéses, hogy ütközni fogunk. Valóban felmerülhet, hogy egyes utasoknak érdemes-e egyáltalán fékezni, ha mások nem teszik, vagy egyenesen gázt adnak…?

Mindenképpen érdemes fékezni – hiszen végső soron egyáltalán nem mindegy az sem, hogy milyen sebességgel megyünk neki a falnak, ha már maga az ütközés elkerülhetetlen is!

Amit mi meg tudunk tenni, azt mindenképpen tegyük meg! A Teremtő előtt is ezért vagyunk felelősek, nem pedig azért, amit mások tesznek vagy mulasztanak, sőt, még csak nem is a globális folyamatok sikeréért.

Amikor én döntök, mint fogyasztó, mint választó, mint tulajdonos, mint gondnok, akkor döntsek felelősen!

– Mi az oka annak, hogy bár a világ vezetői előtt évtizedek óta ismert ez a probléma, mégsem értek el jelentős áttörést? Minden csak a pénzről és a profitról szólna?

– Sajnos nagyon sok minden szól a pénzről. A világ legnagyobb gazdasági társaságai olyan olajvállalatok, amelyeknek a fosszilis nyersanyagok kereskedelmén múlik a bevételük. Elképzelhetetlenül nagy lobbierejük van. Ezek a vállalatok mindent elkövetnek, hogy hiteltelenítsék a klímadiskurzust. De természetesen nem ilyen egyszerű a történet – az az ökológiai katasztrófa, ami kialakulóban van, nem csak a gazdasági érdekek miatt jött létre.

– Mire gondol pontosan?

– Arra, hogy vannak olyan geopolitikai kényszerhelyzetek is, amelyeket nagyon nehéz feloldani. Oroszország, az USA, vagy éppen Szaúd-Arábia nyersanyag-politikája és kereskedelme más-más jelentőségű az adott országok számára. Egyes országoknak a nem-megújuló nyersanyag-exportból származó bevétel – a jelen struktúrában – nemzetgazdasági szinten elengedhetetlen. Az oroszok fosszilis export-lehetőségei belátható időn belül ki fognak merülni.

Egy olyan nemzetközi politikai környezetben, melyet ők ellenségesnek ítélnek meg, a nemzetbiztonsági érdekeiket mindenképpen biztosítaniuk kell – fegyverkezéssel, technológiai fejlesztéssel stb.

Ehhez igen jelentős anyagi forrásokra van szükségük, melyet csak úgy tudnak előteremteni, ha a kőolajat és a földgázt értékesítik, ameddig csak tudják. Ez csak egy példa, de talán jól mutatja, hogy az országok mozgásterét, viselkedését geopolitikai kényszerhelyzetek is alakítják.

Ha viszont azt nézzük, hogy a globális klímaváltozásból, vagy a biodiverzitás összeomlásából fakadó fenyegetés mekkora – és hogy mindenkit érinteni fog! –, akkor azon kéne elgondolkodni, hogy hogyan lehet ezeket a különbözőségeket, kényszerhelyzeteket feloldani.

– A politikának akkor is határozottan reagálnia kellett volna ezekre a társadalmilag igen fontos kérdésekre!

– Voltak előrelépések a ’80-as évek óta, de azt tudni kell, hogy a klímarendszernek a mozgása rendkívül lassú. Óriási késleltetéssekkel dolgozik a rendszer. Az a szén-dioxid-mennyiség, amit idén benyomunk a levegőbe, még százötven évig ki fogja fejteni a hatását a légkörben! Az a klíma, amit most tapasztalunk – a szélsőséges esőzések, a hurrikánok és az aszályok – nem a mostani levegőösszetételhez tartoznak, hanem a jó néhány évtizeddel ezelőttihez!

Mi pedig az elmúlt években folyamatosan, nagy erőkkel tovább pumpáltuk a rendszerbe az üvegházhatású gázainkat…

Ha ma egycsapásra abbahagynánk ezen gázok kibocsájtását, akkor is még évekig romlana a helyzet, mielőtt megállna a súlyosbodása.

A klíma nagyon hosszú időtávon dolgozik, mely a politika számára szinte kezelhetetlen. A négy-öt éves választási ciklusok kicsinyes mókuskerékbe kényszerítik a politikai diskurzust. Csak olyan ígéreteket érdemes tenni, amelyek két-három év alatt teljesíthetők, meghozzák politikai hasznukat. A mai környezeti, fenntarthatósági problémáknak a megoldására nem egyszerűen „politikusokra”, hanem hosszú távú döntéseket felelősen meghozni képes államférfiakra van szükség – világszerte.

„Egyre egyoldalúbbá és szegényebbé válik a magyar vidék által nyújtott kínálat” (Forrás: Pixabay.com)

– Ilyen felelős vállalás lehet a 2050-re tervezett klímasemlegesség az Európai Unió tagállamaiban?

– Igen. E megállapodás szerint az Unió nem fog kibocsájtani több üvegházhatású gázt, mint amennyit a természetes rendszere – az erdői és a talaja – el tud nyelni. A nettó kibocsátás így lesz nulla. Véleményem szerint azonban nem is az az igazán izgalmas, hogy mit vállalunk 2050-re, hanem az, hogy mit határozunk el ennek érdekében 2021-re, 2022-re… Pontosan, szigorúan ki kellene jelölni a célig vezető utat is, nem csak a végcélt!

Merthogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki, mikor és hogyan kezd majd kibocsátást csökkenteni. Gondoljuk meg: ha látom az autópályán azt a táblát, mely figyelmeztet, hogy 1000 méter múlva jön az a leágazás, ahol le kell térnem, akkor erre fel kell készülnöm. Mikor kezdek el fékezni? Ha elhagytam az 1000 méteres figyelmeztető táblát, akkor nem bölcs dolog még gyorsítanom is, majd pedig a végén vészfékkel megpróbálni a hirtelen kikanyarodást. Annak végzetes lehet a következménye. Nemcsak rám és a velem utazókra nézve, hanem a közelemben lévő többi autós számára is…

Még időben, fokozatosan kell elkezdenem a letérés előkészítését, hogy az a helyes irányba, hogy biztonságosan végrehajtható legyen.

Ez a fajta helyes kormányzati magatartás hiányzik a legtöbb uniós államban, így, sajnos, Magyarországon is. Nem tudjuk megmondani egymásnak és állampolgárainknak, hogy 2020-hoz képest 2021-ben, 2022-ben mennyivel akarjuk csökkenteni a magyar eredetű üvegházhatású gázok kibocsátását. Márpedig ez a visszaszámlálás – ami elvisz a célhoz – nagyon hiányzik, legfőképpen a gazdaság szereplőinek, és ezért sürgősen meg kellene tervezni ezt az utat egészen 2050-ig.

– Mindaz, amit elmondott, a politika felelőssége. Mi a mi, fogyasztói felelősségünk?

– Az állampolgár nagyon sok mindent megtehetne a helyzet jobbítása érdekében, de nincs könnyű dolga. Azért nincs, mert jelen viselkedésünk egy addikciós probléma – szenvedélybeteggé neveltek bennünket! Belenőttünk egy olyan fogyasztói társadalomba, ahol minden a vásárlásról és a habzsolásról szól. Minden nap záporozza ránk ez a világ a maga ideológiáját és felhívásait. Nagyon szofisztikáltan érkeznek ezek az üzenetek, melyeket megszoktunk, már észre sem vesszük a megerősítő, kondicionáló hatásukat. „Haverok, buli, Fanta!” – tele vagyunk ilyen tudatalatti asszociációkkal. A gépkocsit összemossuk a szabadsággal, az üdítőitalt a barátsággal, az örömmel. Szakmailag nagyon jól felépített, aljasan manipulatív az a reklámkörnyezet, ami körbeveszi a magyar lakosságot is. Méghozzá nemcsak akkor, ha akaratlagosan néz reklámot, hanem a közterületeken, közmédiában is, ahol el sem tudja kerülni.

A gazdasági szereplőknek ugyanis a jelen pénzügyi környezetben az az érdekük, hogy mi, magyarok igyekezzünk egyre több dolgot vásárolni, növekedjenek az eladások. A népességünk azonban minden igyekezet ellenére hosszabb ideje folyamatosan csökken. Egy fogyó népesség ellenében próbálja elérni a gazdaság azt, hogy az országban több legyen a fogyasztás.

Ezt csak úgy lehet megvalósítani, hogy agymosottá teszik az embereket!

A tévé, a rádió, a plakátok az utcán elhitetik velünk, hogy idén többre van szükségünk, mint tavaly, meg tavaly előtt. Ebből a kommunikációból borzasztóan nehéz kilépni, körülnézni, és felismerni, hogy nincs ilyen mértékű és jellegű fogyasztásra szükségünk.

Le kellene végre hullania a hályognak a szemünkről, hogy lássuk: rászoktunk a fogyasztásra!

Hogy a fogyasztói viselkedésünk már nem átgondolt, nem autonóm, hogy nem a természetes testi-lelki szükségleteink, hanem mesterségesen létrehozott szükségletek irányítják, a nikotin- vagy alkoholfüggőséghez hasonlóan!

– A koronavírus-járvány tudott valamennyit változtatni ezeken a rossz szokásokon?

– Tavaszi korlátjaink – és a mostaniak ismét – érdekes tükröt tartanak elénk. Talán sok tekintetben kezdtük megsejteni, hogy mi az, ami tényleg szükséges. Mi az, ami valóban boldogít bennünket? De ehhez a kijózanodáshoz, leszokáshoz további segítséget kellene kérnünk egymástól, és adnunk egymásnak. Elsőként a magunk életéről kell lehántanunk azokat a káros szokásokat, tetteket, mulasztásokat, rossz hozzáállásokat, melyek a teremtést – a teremtett világunkat – nap mint nap pusztítják. Hogy gyógyítsunk és gyógyuljunk is – ne csak a járványból.

Tóth Gábor

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Zlinszky: Még ötven év, és elpusztul a Föld megújuló természetierőforrás-készlete

Nagy István: Meg kell találnunk az egyensúlyt a fenntarthatóság és a versenyképesség között

Méhek a 22-es csapdájában