Van most ez a szivárványos, úgynevezett progresszív kereszténység. 20–25 évvel ezelőtt még csak Nyugat-Európában csodálkozhattunk rá, amikor egy misére betérve elbizonytalanodtunk, nem tévesztettük-e el a házszámot, nem a Paulo Coelho Önmegváltó Jógaegylet szeánszába csöppentünk-e bele – de most már itthon is belefuthatunk a jelenségbe, ha óvatlanul rátévedünk egy-egy katolikus teológus vagy hittanár oldalára. Akik az elmúlt napokban nem tartották szükségesnek, hogy legalább egy halk zsöszüit megeresszenek a meggyilkolt franciaországi katolikusok emlékére, ellenben hosszas posztokban éltetik a Lengyelországban zajló Nagy Októberi Feminista Forradalmat.
Merthogy a farizeus papok ne szóljanak bele a nők életébe, és egyébként is, hogy jutna eszünkbe az a hajmeresztő elképzelés, hogy Jézus a templomvédő fociultrákkal lenne, nem pedig a per definitionem elnyomott nő tüntetőkkel, akik egyébként nyilván a krisztusi szeretet jegyében skandálnak obszcén rigmusokat és választották jelszavuknak a „Húzz a francba!” jókívánságot, jelképüknek pedig az SS-rúnára hajazó vörös villámot.
Az az érv, miszerint a nem kívánt terhességek következményeit nem a cölibátusban élő férfiak viselik, hanem a nők, és ezért a témába ne szóljanak bele a papok, ott bukik meg rögtön, hogy a mostani tüntetések fő szervezője bizonyos Marta Lempart leszbikus aktivista. Mármost annak esélye, hogy egy leszbikusnak sérült magzata fogan, szintén elenyésző (hovatovább nulla), ezért logikusan neki is mélyen hallgatnia kellene ebben a kérdésben. Ha már az érintettség a kritériuma annak, hogy mihez ki szólhat hozzá, akkor leginkább a (leggyakrabban abortált) Down-szindrómás gyerekeket nevelő szülőket kellene megkérdezni – csak hát ők többségében értékes, szeretetreméltó teremtésnek találják csemetéjüket, és kikérik maguknak, hogy bárki selejtként tekintsen rájuk, még akkor is, ha bizony sok (még inkább: rengeteg) lemondás jár velük.
Ehhez kapcsolódik az abortuszpárti katolikusok egy további érve: ha a katolikus egyház és az állam azt akarja, hogy ezek a gyerekek megszülessenek, akkor lesz szíves biztosítani hozzá az ellátórendszert. Ez már egy jogosabb felvetés – persze rögtön azután, hogy a katolikus alaposan végiggondolta, ő maga a lehetőségei szerint támogatja-e a meglévő intézményeket és az érintett családokat. Ha ez pipa, és mégis úgy tűnik, ez még messze nem elegendő, akkor viszont a támogató háttér javításáért kellene tüntetni, ha már, nem pedig azért, hogy a babák meg se szülessenek. Az ilyen törekvésben már megcsillanna a kereszténység: nem az állna a középpontban, hogy az én testem, az én méhem, az én döntésem, az én saját kis cizelláltan kidolgozott elképzelésem – hanem hogy minél több megszületett gyerek, illetve szerzett betegséggel küzdő ember tudjon lehetőség szerint teljes értékű életet élni.
Persze itt jön be a fő érv: messze nem mindenki keresztény, ezért ne kényszerítsék rá a keresztény egyházak a saját tanításukat a társadalom nem hívő tagjaira. „Szekuláris állam”, ez most a varázsige, attól lesz társadalmi megbékélés és földi paradicsom. Ha azonban a par excellence szekuláris államra, a laicité bölcsőjére és fellegvárára, Franciaországra pillantunk, minimum kétségeink támadhatnak a kereszténység társadalmi eliminálásának hasznossága felől: hamar kitölti a helyét ugyanis valami más, és simán lehet, hogy az nem lesz jobb. Meg hát az is kérdés, hogy ha az Európa egyik alapját jelentő kereszténység elveit nem szabad „rákényszeríteni” a társadalomra, akkor például a genderideológiát miért kellene mégis.
Mindenesetre fellélegezhet minden progresszív: a magyar kormány nem tervezi az abortusztörvény szigorítását, bármennyire is hergeli ezzel szavazóit a DK és a Momentum. Sajnos a társadalom még nem érett a változtatásra – egyelőre a helyzet úgy áll, hogy könyvet nem darálunk le, mert az szentségtörés, de magzatot elvetethetünk, mert az jog. Persze sokaknak lehet erre némi mentsége: ők nem tudják, mit cselekszenek. Egy tanult katolikus hittanár vagy teológus esetében viszont ez sajnos kevéssé valószínű; aki ugyanis rendre úgy érvel, hogy a homoszexuálisokat Isten teremtette pontosan ilyennek, és ezért joguk van akár a házassághoz is, az nyilván tisztában van azzal, hogy a Down-szindrómások se önmaguknak buherálták meg a kromoszómáikat kitolásiból. Talán egy szimpla életesély járna nekik is.
hirdetésEgy darab diplomám sincs hittanból, de ha az a kérdés, hogy Jézus Krisztus a középső ujjuk felmutatásával véleményt nyilvánító, nőtársaikat abortuszra buzdító aktivistákat tekintené-e „egynek a legkisebbek közül”, vagy pedig egy karok nélkül fejlődő magzatot, részemről utóbbira tippelnék.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünkön a lengyel abortusztörvény további szigorítása ellen tiltakozó tüntetők „Állj!” feliratú plakátokkal vonulnak Varsóban a nők jogai melletti kiállásként szervezett megmozduláson 2018. március 23-án. (MTI/EPA/Radek Pietruszka)
