Amikor ezzel a stílussal elindultunk, hülyének néztek itthon a kollégák

Szűts István 1988 óta a Kormorán zenekar oszlopos tagja és zeneszerzője. Játszott az East, az Első emelet, a Zizi Labor, a Zorán és barátai, a Rokfort, a Payé zenekarban. Több mint 200 hanghordozón olvashatjuk a nevét szerzőként, közreműködőként. A pólyával együtt kapta a muzsikát - mondta Vasárnapnak adott interjújában.

– Amikor a Kormorán alakult, még csak 16 éves volt. Honnan indult a zenei érdeklődése?

– Születési hiba, mert szüleim zenetanárok voltak, így én a pólyával együtt kaptam a muzsikát. Hétvégén nálunk mindig szólt valamilyen zene. Akkor még a bakelitlemezek kora volt, apu felrakta Händel Vízizenéjét, vagy Beethoven, Mozart szonátáit. Ők nagyon sokat kamaráztak a kollégákkal, és helyhiány miatt vasárnap a nagyszobánkban zenéltek, mi erre ébredtünk.

Ötéves koromban kezdtem járni zeneiskolába. Anyukám zeneóvodát csinált, furulyát és szolfézst tanított. Apukám a zeneelméletet, a hangszerelést, az összhangzattant, a népzenét tanította.

Engem hegedű szakra írattak be, de közben zongorát is tanulni kellett, csak azt nem annyira komolyan. Valószínűleg emiatt került közelebb hozzám. Nógrád megyében, a Mátra alján, Nagybátonyban nőttem fel. Ott nem nagyon volt lehetőség továbbtanulni, és mivel a nővérem is zenei pályát választott, követtem őt Budapestre a konzervatóriumba. Itt nyílt ki a világ. Otthon csak komolyzene volt, de az osztálytársaim megmutatták, hogy van másfajta zene is. Lehetett Deep Purple-t, Rolling Stones-t, Beatles-t hallgatni, akkor kezdtem el a könnyűműfajjal komolyabban foglalkozni.

Otthon – mivel apukám nagyon szigorú volt – naponta 4-5 órát kellett hegedülnöm. Sőt, hétvégén is nyitva volt a zeneiskola, és a zenei pályára készülő gyerekeknek ott kellett gyakorolni reggeltől estig. Amikor hallottam, hogy a papa eltávolodott az ajtótól, akkor leraktam a hegedűt, és elkezdtem zongorázni.

Mivel nem volt zongorakottám, improvizálgattam, megpróbáltam eljátszani, amiket itt-ott hallottam, például filmzenéket: az Orion űrhajó, a Maigret felügyelő főcímzenéjét. Mondtam is a szüleimnek, hogy én ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Apukám tiltakozott, de anyukám megértőbb volt és mivel egy pedagógus kollégán keresztül ismerte Dobsa Sándort, a Magyar Rádió Stúdió 11 zenekarának vezetőjét, felhoztak hozzá. Meghallgatott és azt mondta anyunak, hogy ne féljen ettől a szakmától, ebből is nyugodtan meg lehet élni. Azt látta, hogy van tehetségem, bár a hangszertudásom még nem volt képzett. Később nagyon jóban lettem vele, sokszor megköszöntem neki, hogy segített elindulni a pályán.

A konziban persze már csináltunk is rögtön egy zenekart az osztálytársaimmal, így védhetetlenül elkallódtam klasszikus zenészként.

Olyannyira, hogy ki is rúgtak a konzervatóriumból, mert elég sokat hiányoztam a zenekar miatt. Átmentem a jazz-tanszakra, ahol Gonda-növendék voltam. Ott jöttem össze szegény Regős Pistával, aki kiszenekari gyakorlatokat tartott nekünk. Tőle tanultam a legtöbbet a zenéről.

A klasszikus konziban Szekeres Kálmán tanáromtól kamarazenét tanultam. Ő mondott olyan dolgokat, amik a könnyűzenében ugyanolyan igazak, mint a komolyzenében. Például ha együtt játszik 3-4-5 ember, akkor ott olyan szabályok vannak, amikre ha egyedül vagy, nem kell odafigyelni. Ez a két ember nagyon meghatározta a későbbi tevékenységemet.

Apukám kemény ember volt, azt mondta, hogy csak addig finanszírozzák a költségeimet, az albérletet, amíg tanulok. Mivel kirúgtak a konziból, dolgoznom kellett.

Még nem voltam 18 éves, amikor letettem a vizsgát az Országos Szórakoztatóipari Központban, majd az Országos Rendező Irodában, hogy éjszakai vendéglátós zenész lehessek.

Ebből éltem 4-5 évig. Az ORI-nál már műsorkísérés is volt, azt nagyon szerettem. Mindenféle művészekkel összeismerkedtem, jártuk az országot – operettel, népdallal, táncdallal.

Aztán a jazz-tanszakon szólt egy barátom, hogy a Kormorán zenekarban keresnek egy hegedűst, aki játszik billentyűs hangszereken is. Összeismerkedtem a zenekar tagjaival – és most már 33 éve játszunk együtt.


Szűts István olyan neves művészeknek írt zenét, vagy játszott együtt velük, mint Cserháti Zsuzsa, Tabányi Mihály, Csuka Mónika, Benkő Péter, Hegedűs D. Géza, Nagy Feró, Bodrogi Gyula, Voight Ági, Zalatnay Sarolta, Deák Bill Gyula, Papadimiriu Athina, Xantus Barbara, Pécsi Ildikó, Bencze Ilona, Payer András, Vörös István, Mikó István, Varga Miklós, Forgács Péter, Gesztesi Károly, Beregszászi Olga, Gergely Róbert, Janicsák Veca, Sárközi Anita és Jeney Szilveszter.
Nagyobb terjedelmű művei közül rockoperái: A költő visszatér, Húzd a harangot, Lysistrate, A megfeszített, A reménység temploma, Babba Mária, A kőszívű ember fiai, Trója, Honfoglalás, Az Utolsó Betyár, Mátyás az igazságos, Gyermekek fénye, Urunk László téged áldunk, Pozsonyi diadal 907.
Jelentősebb filmzenéi: Julianus, Sacra Corona, Trianon, Honfoglalás, Elektra mindörökre, Ez egy egyszerű dal, Golyók a falban, Wass Albert, Durai Miklós, A fehér vértanú, Csuda család, Familia Kft., Privát kopó, Frici a vállalkozó.

Munkáját többek között Emerton díjjal, Magyar Örökség díjjal, a Vitézi Rend Arany Érdemkereszt Polgári Fokozatával és Magyarock díjjal ismerték el.


A Kormoránban a könnyű műfaj ötvöződött a népivel, ez nem volt idegen?

– Nem, mert a zeneiskolában is a Kodály-módszerrel tanultunk. Minden évben meg kellett tanulni anyunál 50 népdalt. Év végén ezekből kellett vizsgázni – énekelni, szolmizálni, el kellett mondani, milyen a szerkezete, jellege, stílusa. Népdalokat is gyűjtöttünk.

Nagy előny volt, hogy a szüleimtől abszolút hallást örököltem, így nekem nagyon könnyű volt a dalokat lekottázni.

– A Kormorán új színfolt volt a modern zenében. Könnyen elfogadták?

– Amikor ’87-ben bekerültem a zenekarba, még vasfüggöny volt, de mi nagyon sokat, évente háromszor, négyszer jártunk külföldre: Hollandiába, Svájcba, Franciaországba, Németországba, Belgiumba. Nagyon nagy élmény volt akkor egyáltalán kijutni nyugatra.

Rengeteg fesztiválon vettünk részt. Ott a vasfüggönyön túlról érkező népzene különlegesnek számított. Nem nagyon tudták megfejteni, hogy mit csinálunk – hogy hegedülünk, török sípon, dudán játszunk páratlan ritmusokat – de nagyon élvezték.

Amikor bekerültem a zenekarba, Hollandiában jelent meg lemezünk. Akkoriban a gázsit nem pénzben, hanem CD-ben kaptuk, fejenként 50-100 darabot. Mindezt akkor, amikor itthon még nem is lehetett CD-lejátszót kapni.

Nagyon jó volt ezt a zenét játszani. Azokban a dalokban, amiket én írok, ha nem is konkrétan, de ott vannak a népdal-motívumok, mert nagyon szeretem. Az angolszász rock-zenészek jobban tudják a rock, meg a blues műfajt, hozzánk meg ez áll közelebb. Ez a továbbélésünk záloga. Ha a közönségünk hall egy népdalt, még ha nem is ismerik fel, a fordulatok ismerősek nekik, hamarabb a fülükbe megy. Sting-től kezdve Paul Simon-ig, Pat Matheny-ig mindenki népzenét dolgoz fel, csak mindenki a magáét, vagy ahol épp él. Divat lett a világzene, ahogy most mondják, a world-music.

Amikor ezzel a stílussal elindultunk, hülyének néztek itthon a kollégák. A népzenészek nem szerettek bennünket, hogy szegény népdallal mit csináltunk, a rock-zenészek meg már a hegedűn is röhögtek. Pedig hát a Kormorán sokkal korábban játszott világzenét, mint például a Deep Forest. A közönség elfogadott minket, hatalmas táborunk lett.

A Kormorán zenekar. Forrás: Szűts István Facebook oldala

– Sokat jártak a határon túli magyar vidékeken is. Ez fontos volt a zenekarnak?

– A 90-es években kezdhettünk el kijárni, de én nem csak a Kormoránnal, hanem a Déryné Színház népszínházával is. Meglepett minket, hogy Erdélyben ismerték a lemezeinket, annak ellenére, hogy ott nem lehetett kapni, meg a rádióban sem játszották, de valahogy amolyan szamizdat módon kikerült.

Volt egy nagyon meghatározó élményem, Kárpátalján voltunk egy református iskolában, ami nagyon nehezen jött össze az anyagiak miatt, mert mi nagyzenekar vagyunk, nem tudunk két kis hangszóróval műsort adni.

Az iskola udvarában volt a koncert, de amikor megérkeztünk a busszal, 300 gyerek fogadott bennünket fehér pólóban, rajta a Kormorán fotójával, és mindenki énekelte a dalainkat. Ez kimondhatatlanul megható volt.

A mai napig nagyon sokat járunk ki hárman-négyen a zenekarból, mert van egy zenei tábor, amit Pál István Szalonna családja tart, és ott szoktunk zenélni. Sajnos idén ez a járvány miatt elmaradt.  

– Hogy érzi, a mai fiatalok fogékonyak a zenéjükre?

Attól függ, hol lépünk fel. A hazai, nagyobb városok és mondjuk az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai koncertek között ég és föld a különbség. Ugyanaz a kimondott szó, vagy mondat teljesen mást jelent.

Ha ott elénekeljük a nemzeti dalt, mindenki vigyázzba áll, és mindenki el is tudja énekelni.

Szűts István Kormorán koncerten. Forrás: Szűts István Facebook oldala.

– A Kormorán mellett számtalan más produkcióban is részt vett, rengeteg színésszel, zenésszel dolgozott együtt, de voltak nagyobb terjedelmű művei is. Melyeket szereti a legjobban?

A színház fertőzött meg, amikor azt a feladatot kaptam, hogy csináljak úgynevezett „függönyzenéket” a zenés darabokhoz a két jelenet közötti átszervezés idejére, míg átrakják a díszletet, a színészek jelmezt cserélnek. Olyan zenéket kellett oda írnom és előadnom, ami a darabhoz illett stílusban, hangulatban. A másik inspiráció az volt, hogy nagyon szeretek stúdiózni. Ott másnak az ötletét kell zenébe önteni, meg van egyfajta profizmusra törekvés. Ki lehet javítani a hibákat, fel lehet venni még egyszer. Kicsit úgy érzi magát az ember, mintha ő lenne a zenekar. Mindenféle hangszeren lehet játszani a szintetizátorokon.

Ez a két dolog inspirált. Sikereim voltak a színházi világban, egyre több dolgot kértek tőlem,  gyerekdarabokat és felnőttet is.

Sok alkalmazott zenét írok. Kaptam egy nagy lehetőséget a televíziótól, részt vehettem a nagysikerű Família Kft. című sorozatban, ami 8 évig ment, hetente.

A stúdiómban készült a zene, a zeneszerző Döme Zsolttal nagyon jó kapcsolatba kerültem, majd ő szép lassan átadta nekem a munkát. Oda is a jelenetek közé kellett írni 10-15 másodperces átkötő zenéket és hangulatot, időváltozásokat kifejező motívumokat. Azt nagyon szerettem.

Egyébként mindig az a kedvencem, ami utoljára készül. Nagyon szeretem az önálló rock-operákat. Megkapom a témát, hogy miről szóljon, és elkezdek utána olvasni. A legutóbbi ilyen nagy munka a Pozsonyi diadalról szól. Szerintem ez az esemény el van hallgatva. Nem értem, hogy ezt miért nem ünnepeljük meg Magyarországon, amikor a tatárjárást, a török uralmat, 48-at, 56-ot is megünnepeljük, amikor tönkretették az országot. A pozsonyi diadal arról szól, hogy visszavertük a nagy európai sereget és utána évekig nem is mertek idejönni. Lehet, hogy nem minden úgy történt, ahogy utólag leírták, de az biztos, hogy az amerikai katonai iskolákban tanítják a csata stratégiáját, hogy a sereg háromfelé ment, így szedték szét az ellenséget és győzték le a többszörös túlerőt.

Szóval az az érdekes egy ilyen rockoperában, hogy először egy történelmi kutatásban kell részt venni, hogy megérezzük a hangulatát. Amikor a Mátyás király című darabot készítettük, abba a részbe, ahol jönnek a törökök, rengeteg török dallamot, motívumot építettem be. Azért, hogy erősen érezhető legyen, mikor melyik oldal szerepel éppen.

Több, mint 300 anyagon dolgoztam eddig, nehéz kiválasztani, hogy most épp a 278-ik-e a kedvencem.

– A 300 mű rengetegnek tűnik. Nem lehet kiégni, belefásulni?

Jelenleg is több száz ötletem van. Konkrét darabötletek is. Persze vannak visszatérő témák, időnként lopok magamtól. De ez így volt Mozart-nál, Beethowen-nél is. Mindenkinek van egy zenei világa és abból él, az felismerhető. Van, aki erre direkt büszke.

Ha meg végképp elfogy az ihlet, akkor kinyílik egy üveg bor.

– Egy olyan aktív zenekarban dolgozni, mint a Kormorán, az már olyan, mint egy családban élni. Hogy viselik egymást?

Változó. Mióta ott vagyok a zenekarban, 70-80 tag fordult meg ott. Attól, hogy valaki tehetséges zenész, nem feltétlenül jó vele együtt lenni a zenén kívül is. Egy családban csak van valami szerelem, ami később átalakul szeretetté, de egy zenekarban ez nincs így. Amikor csak a pénz, vagy az egzisztencia tartja össze a csapatot, akkor nagyon nehéz.

Mi sokszor ülünk be pénteken délben az autóba, aztán valamikor éjjel megérkezünk, szombaton visszaülünk, és hétfő reggel szállunk ki. Sokszor ott is alszunk egy fellépés után, így még többet vagyunk együtt. Óhatatlan, hogy vannak konfliktusok, cserék a zenekaron belül. Van, aki már koránál fogva nem bírja ezt a tempót.

Már én is öregszem egy kicsit, az utóbbi 10 évben a saját kocsimmal utazom, és a feleségem is jön velem. Ilyenkor ott és akkor állunk meg, ahol és amikor akarunk, meg tudjuk beszélni a heti dolgokat, mert egyébként alig látjuk egymást.   

– A felesége orvos és katona is egyben, a Honvéd Kórház alezredese. Ő hogy viseli ezt a zenész, bohém világot?

Nagyon szereti. Amikor megismerkedtünk, már akkor is orvos volt. Elmentünk a nővéremék nyaralójába, ott se rádió, se tv nem volt, csak egy zongora. Azzal szórakoztattam, hogy zongoráztam neki.

Azóta is ő az egyik legnagyobb rajongóm, ha teheti, minden koncertemen ott van.

Szűts István és felesége, Dr. Komócsin Márta házasságuk 25. évfordulóján P. Ábrahám Béla akkori szalézi tartományfőnökkel. Forrás: Szűts István magángyűjteménye.

– Van, aki a zene szeretetét a családban továbbviszi?

Mindkét gyerekünk tanult zenélni. A lányom 8 évig járt az újpesti zeneiskolába zongorára. A fiam is tanult zenét, velünk is basszusgitározik időnként a Kormoránban, amikor Zsoldos Tomi épp nem ér rá, mert ő nagyon keresett zenész, 8-10 zenekarban is játszik.

Miután engem ütött-vágott apám, hogy állandóan gyakoroljak, megfogadtam, hogy a gyerekeimnek ezt nem fogom erőltetni.

Szűts István és családja Forrás: Szűts István magángyűjteménye

Ha van kedvük, csinálják, de ne kényszerből. A lányom gyógypedagógiai asszisztens, most képzi magát tovább, zeneterapeuta szeretne lenni. A fiam informatikai programozó, az a megélhetése.

Szűts István fiával, Norberttel Kormorán koncerten. Forrás: Szűts István Facebook oldala.

– Hogy érintette önt, a zenészeket a járvány?

Nagyon rosszul, főleg anyagilag. Március 13-a óta nem koncerteztünk. Pont Erdélyben voltunk, amikor kihirdették a karantént, úgyhogy még éjszaka gyorsan hazajöttünk. Önkéntes karanténba kellett vonulnunk, így nem tudtam visszamenni dolgozni. Az Újpesti Kulturális Központban is dolgozom, ott videókat készítettünk, amolyan zeneórákat gyerekeknek. Ezzel valahogy átvészeltem a dolgot, de a zenekarnak borzasztó volt. Nekünk a nyár a fő szezon, ez kiesett. Be van tervezve néhány programunk, de bizonytalan, hogy megtarthatjuk-e. Volt egy klubunk Józsefvárosban, ami régebben nagyon jól működött. Annak is megvolt a varázsa, sőt! 80-100 embernek is nagyon jó játszani, csak ez a mai technikai, egyéb feltételek mellett nem tud rentábilis lenni. 

– Stúdiómunkák vannak azért?

Az is kevesebb lett. Ma már mindenkinek van számítógépe otthon, egy ügyesebb zenész megoldja azon a munkája nagy részét. Én továbbra is stúdiózom, barátaim, ismerőseim, akik szeretnek és megbíznak az ízlésemben, azok hoznak munkákat. Persze csak ebből megélni nem lehet.

Hatvan év feketén-fehéren – Szűts István életrajzi könyve. Forrás: Vasárnap.hu/Palkó Dániel

– Idén 60 éves lett, az ünnepre megjelent a Hatvan év feketén-fehéren című életrajzi könyve rengeteg sztorival, élménnyel.

Évek óta sokat nyilatkoztam a sajtónak, általában egy-egy koncert előtt készülnek rövidebb interjúk, amikbe nem férnek bele hosszabb gondolatok például a családról, az életről, hogy milyen hatások értek. Húsz éve gondoltam már, hogy ezeket egyszer könyvbe foglalom. Dalia László újságíró barátom biztatott, és másfél év alatt meg is csináltuk. Május 2-án születésnapi koncert is lett volna, de hát az a vírus miatt elmaradt. Remélem, bepótoljuk valamikor.

– A közönséggel milyen a kapcsolata?

25 éves volt a zenekar, amikor volt Gödöllőn egy nagy koncertünk. Ott megalakult a KOBAK, a Kormorán Baráti Kör. Akkor már létezett internet, azon tartották egymással a kapcsolatot a különböző városokban élő tagok, illetve egy-két nagyobb pesti, vagy balatoni koncerten összefutottak egymással. Ebből a pár emberből kialakult egy ezer-ezerötszáz fős rajongói tábor, akik nagyon aranyosan, klubszerűen tartják egymással a kapcsolatot.

Mindig szoktam mondani a kollégáknak, hogy a koncert az egy nagyon fontos dolog, de utána, vagy előtte az a 10 perc, amit elbeszélgetünk, eltöltünk a közönséggel, az sokkal jobban megfogja őket. Látják, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, csak mi éppen zenélünk.

– Hisz Istenben?

Katolikus vagyok. Amikor megszülettem 1960-ban, akkor Nagybátonyban is a kommunizmus dúlt, nem nagyon volt divat templomba járni. Közel volt hozzánk a szentkúti kegyhely, és például karácsonykor a párttitkár megbízásából fotózták az embereket, hogy ki megy templomba. Azok nem biztos, hogy kaptak év végi jutalmat, vagy hogy megmaradt az állásuk. Apámék pestiek voltak, 56 után kerültek Nagybátonyba, ott találtak munkát, de minden szállal a fővároshoz kötődtünk, sokat jártunk ide, templomba is.

2013-ban volt egy szalézi kiállítás Újpesten a Clarisseumban Boldog Sándor István mártírhalált halt szerzetes életéről. Felkértek, hogy játsszak valamit a megnyitón.

Két nap gondolkodási időt kértem, utána olvastam a szalézi rendnek és írtam egy dalt. Ezt követően megkérdeztek a szaléziak, hogy nem írnék-e egy rockoperát Don Boscoról.

A Megfeszített című rockoperánkat látták, az nagyon tetszett nekik. Adtak egy csomó anyagot, amiből inspirálódtam, így készült el a Gyermekek fénye – rockopera Don Bosco élete nyomán. Szőke István Attila költő barátom írta librettót. Péliföldszentkereszten mutattunk be 2015-ben.

Ez egy érdekes visszacsatolás lett az életemben, mert kiderült, hogy édesanyám, amikor fiatal volt, az újpesti Clarisseumba járt templomba, ahol ifjúsági foglalkozásokat tartottak a szaléziak. Ott ismerkedett meg apukámmal. Igaz, hogy apu református volt, de hát anyu miatt bejárt oda és ez annyira komoly lett köztük, hogy anyukám miatt át is keresztelkedett. Az akkori plébános, Bánhidai János adta össze őket, engem is ő keresztelt meg. A feleségemmel a 25 éves házassági évfordulónkon P. Ábrahám Béla akkori szalézi tartományfőnök adott össze újra bennünket.    

– Volt olyan pillanat az életében, amikor azt érezte, hogy a Mindenható segített?

Ma már nem vagyok állandó templomjáró, de hiszem, hogy van Isten. Volt már betegségem, amikor ő segített át a nehéz napokon, de szinte naponta érzem, hogy van valaki, aki ott áll a hátunk mögött, amikor kell.

– Mindent megkapott zenészként az élettől?

Sok oklevelem, kitüntetésem van, de ez másodlagos.

Amikor egy koncerten játsszuk az én dalomat és azt látom, hogy a közönség az első 15 másodpercben felismeri a zenémet, annál nagyobb kitüntetés nincs.   

 

Prófusz József

Kiemelt képünkön Szűts István zeneszerző, zenész látható. Forrás: Vasárnap.hu/Palkó Dániel

A cikk szerzőjének korábbi írásai itt találhatók.