Egyház ez, vagy egy naiv NGO?

„A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak.
Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt.”
(G. K. Chesterton)

Olvasom, hogy a napokban munkába áll a Földközi-tengeren a legújabb migránsbeszállító hajó, a Sea Watch 4. Ami nem lenne különösebben érdekes (business as usual), csakhogy ezt nem ám a Gyurka bá’ vagy valamely obskurus NGO finanszírozta, hanem teljes valójában maga a Német Evangélikus Egyház – katolikus honfitársaik nagyvonalú támogatásával.

A hajót 1,5 millió euróért vásárolták meg, majd további félmillióért alakíttatták át és adták egy NGO kezelésébe, hogy most aztán jöhessenek vele befelé Európába az udvarias, mindig készséges ruandai katedrálisfelgyújtó templomszolgák.

Van, akinek erről az akcióról az irgalmas szamaritánus története jut eszébe, nekem viszont sajnos sokkal inkább az „agyrém” szó.

Először is: minden ellenkező tévképzet ellenére egy keresztény egyház alapvető feladata nem a humanitárius segítségnyújtás és az evilági vágyak kielégítésében való segédkezés, hanem az emberek üdvösségének szolgálata. Lelkipásztor, ugye, így hívják ezt a hivatást igen kifejezően – a vízimentők, a coachok, meg a jogvédők, meg a Coelho-olvasókör, az másik céh. Míg Szent Domonkost még az a kérdés gyötörte folyton álmatlan éjszakáin, hogy „Uram, mi lesz a bűnösökkel?!”, napjaink Marx bíborosa azon aggódik, eljut-e álmai földrészére Abdul Líbiából. Miért, ha eljut, üdvözül?

A német egyházi vezetők érve persze lehengerlőnek tűnik: „Az ember nem hagy másokat vízbe fulladni.” Naná, hogy nem. És a sivatagban szomjan halni? Vagy ez itt egy ilyen mélykeresztényi akadályverseny volna, ahol a nemzetközi vizekig eljutókat kimentik, a többi pedig hulljon? Sajátos, ha képzett, tudós férfiak, a teológia doktorai ennek visszásságára nem figyelnek fel, mint ahogy arra sem, hogy miközben az NGO-k és az egyházak immár együtt sürgölődnek a Földközi-tengeren (tévéstábok ünneplő kíséretében), a világban hatpercenként meghal egy keresztény – észrevétlenül, a hite miatt, a saját lakóhelyén, anélkül, hogy a jólét reményében egy lélekvesztőben kockára tette volna életét.

Aztán itt van a nantes-i katedrális rektora. Rábízza Isten házának kulcsait hét illegális bevándorlóra, akik közül a ruandai Emmanuelt a francia állam bő fél éve kiutasította az országból. Az atyák viszont végtelen humanizmusukban azt mondják neki, Emmanuel, maradj csak, mi megbízunk benned, oly csöndes srác vagy.

Majd amikor egy reggel üszkös romokkal lesz teli a székesegyház, és a nyomozók Emmanuelre gyanakodnak, a katedrális titkára tiltakozik: „Egy pillanatra sem gondolom úgy, hogy ő tehet a tűzről”.

Amely naivitás megkapóan gyermeki, de mégiscsak tény, hogy ma is hirdetné Isten dicsőségét a XVII. századi orgona, és ma is ki lehetne szolgáltatni az Oltáriszentséget a katedrálisban, ha a lelkipásztorok nem önjelölt idegenrendészeti szakértőként forgolódnának a világ dolgaiban, hanem gondot viselnének saját nyájukra.

Az általam ismert Szentírás ugyanis azt tanítja,

a jó pásztor életét adja juhaiért. A saját életét, a saját juhaiért.

Például nem intézi el egyetlen kézlegyintéssel, hogy a nagy migránsmentés közepette tömegek hagyják el a rábízott egyházat és keresik boldogságukat a reikiben és a tajcsiban (eredménytelenül). Hanem szívósan és csöndesen küzdve felépít egy olyan egyházközösséget, ahol nem afrikai importsekrestyéssel kell megoldani a templom nyitását és zárását. Vagy legalább atyai odafigyeléssel elbeszélget az „oly csöndes” afrikai ministránssal – hátha a 13 éves korában átélt, európai ésszel felfoghatatlan ruandai törzsi mészárlás hagyott benne nyomokat, időzített bombaként. Vagy ha a lelkipásztor arra érez hivatást, akár misszióba is elmehet, és a nélkülözést, a fizikai munkát és az üldöztetést is vállalva helyben segítheti az afrikaiakat a boldogulásban.

De persze ki tudja – lehet, hogy a német püspökök tényleg arra kaptak meghívást, hogy migránsokat hozassanak be és itt fáradozzanak az ő lelki üdvükért. Ebben az esetben viszont szuboptimális a kivitelezés. A Sea Watch eddigi négy hajója együttvéve mintegy 35 000 ember mentésében segédkezett; ezzel szemben a „Sea Watch 4” kétmillió eurós beszerzési árából kapásból 20 ezer Tunisz–Berlin repülőjegyet lehetne venni az Air France kényelmes járatára. Minden támogató befogadhatna egy jövevényt a saját házába, együtt imádkozhat vele, taníthatja, segítheti. Na, valahol itt kezdődne az áldozatos, elkötelezett felebaráti segítségnyújtás, ha már. Addig viszont ez az egész sajnos nem tűnik többnek egy pszeudokeresztény NGO-akciónál.

Francesca Rivafinoli

 

A szerző korábbi írásai itt olvashatók.