Nemrégiben egy német püspöki székhelyen járván betértem a város legnagyobb könyvesboltjába, ahol a „Vallás” részleg a következő művekkel fogadott: „Katolikus és queer”, „Comingout az egyházban”, „Queerként Istennel: Biblia és hit a szivárvány alatt”, „Queerség a katolikus egyházban”, plusz a változatosság kedvéért egy homoszexuális pap értekezése, amelynek előszava szerint az egyén homoszexualitáshoz való hozzáállása lakmuszpapírként mutatja, hogy az illető rosszul hívő populista-e: mármint nyilván akkor rosszul hívő populista, ha az egyház tanítását és ezáltal a szűk ösvényt igyekszik követni és hirdetni.
De arra az esetre, ha e kiadványok közül egyik se keltené fel a hitre nyitott ember érdeklődését, szerencsére akadt a kínálatban más is: „Nőket a papi rendbe!”, „Isten szava nőnemben – hogyan gyomlálhatjuk ki imáink szövegéből a patriarchális vonásokat”; vagy a frissen megjelent „Hogyan lett Jézus fehér? – Álmom egy rasszizmus nélküli egyházról” című kötet. Satöbbi. Tényleg minden választ megkaphat az érdeklődő a „Ki mit követel itt a Földön az egyháztól mint szervezettől?” vagy a „Mit súgjon a Szentlélek a pápának az adott szerző szerint?” roppant épületes kérdésére.
De vajon rendben volna-e az, ha ugyanezen könyvesbolt gasztrorészlegén a konyhaművészetünk tökéletesítéséhez ötletekkel szolgáló recepteskönyvek, a nagy séfek titkait feltáró monográfiák vagy a fakanállal épp csak ismerkedő fiatalt a konyhatechnikai műveletekbe bevezető kézikönyvek helyett „Nyersvegánként egy kifőzdében” típusú vallomások és „Transzkvótát a Michelin-csillagoknál!” jellegű kiáltványok sorjáznának a polcokon?
Érteném én a szerzők frusztrációit, lehet is helye az ilyesminek az önsegítő könyvek részlegén, de talán jogos elvárás (és nem LMBT-fóbia), hogy aki szebb piskótát vagy omlósabb húst szeretne sütni, az a szakácskönyvek között inkább erre vonatkozóan kapjon eligazítást.
Mint ahogyan egy pék kurzusára is azért iratkozik be a lelkes amatőr, hogy közelebb kerüljön a világbajnok kalács ideáljához – ha arra vágyna, hogy megveregessék a vállát vigasztalólag, mondván, ne búsulj, mi így szeretünk téged, ezzel a te kis sületlen, amorf izéddel, akkor nem pékmesterhez fordulna, hanem a barátnőihez vagy valamely konyhapszichológiai fércműhöz.
hirdetésFelül a német Katholikentag zárómiséje (képernyőkép az élő közvetítésről), alul Csíksomlyó (Forrás.: Vasarnap.hu)
Talán valami ilyesmi lehet az oka annak, hogy míg a csíksomlyói nyereg idén is megtelt a pünkösdöt ünneplő százezrekkel, Németországban a szintén elég nagymúltú, immár 102. Katholikentag kétévenkénti rendezvényén úgy gyűlt össze 25 ezer katolikus (a 22 millióból), hogy azon belül is 7000 fő előadóként, kiállítóként vagy szervezőként volt jelen.
A program nagyjából úgy nézett ki, mintha a Zöldek szabadegyetemét öntötték volna nyakon egy kis spirituális sziruppal – s jé, valamiért nem vonzott tömegeket. Ezzel szemben a csíksomlyói búcsún nem került sor eszmecserére a leszbikusok munkahelyi tapasztalatairól, nem áldoztattak meg (szentségtörő módon) muszlim politikust a szent egyenlőség és sokszínűség jegyében, nem tartottak műhelytalálkozót János evangéliumának queer olvasatáról, de agnosztikus klímakutató se rémisztgetett a helyzet reménytelenségével, sőt, hitehagyott protestáns politikusok se tömörültek a mikrofon körül, hogy Putyinhoz intézzenek szózatot, mint a német katolikusok összejövetelén; ehelyett az történt, hogy az éjszakai virrasztás után felgyalogoltak a keresztalják a nyeregbe, és ott megkülönböztetés nélkül együtt imádkoztak hetero- és homoszexuális irányultságúak, családosok, elváltak és egyedülállók, szentéletűek és folyton elbukók a „Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!” felirat jegyében, alázattal kérve a Szentlélek segítségét. Csoda-e vajon, hogy a lelki feltöltődésre vágyó katolikusoknak ez utóbbi esemény jobban bejön?
„Ez korunk legfontosabb spirituális gyakorlata: hogy érezzük az összetartozást a sokféleségben” – mutatott rá a női társprédikátor a német katolikusok hatezres serege előtt a Katholikentag zárómiséjén; egy vállalati jógaklub szeánszán se mondhatták volna szebben.
Kérdés, hol van ebben a katolikus hozzáadott érték, amibe a frusztrált ember kapaszkodni tudna, ahonnan a csüggedő erőt meríthetne és amiből a hívő keresztény tovább építkezhetne.
„A Szentlélek indít bennünket, hogy a Föltámadás hitében és örömében éljük életünket. Krisztushoz tartozásunk, keresztségünk ténye adja meg identitásunkat, jelöli ki azokat az örök értékeket, melyek biztos pontként vannak jelen életünkben” – hangzott el Csíksomlyón a zarándokok végeláthatatlan tömege előtt.
Szentlélek? Jé, van olyan, sőt, vannak ajándékai is, csak oda kell rá figyelni az akaratoskodás helyett – ez mindjárt izgalmasabb üzenet egy bűneivel küszködő embernek. A Feltámadás hite együtt jár az örömmel? – ez máris felvillanyozóbb téma, mint az unalomig ismert „ne féljünk a másságtól”.
Identitásunkat keresztségünk ténye adja meg? – nahát, tényleg, az is egy identitás, akár abban is lehetne önazonosnak lenni. Biztos pont? – hoppá, az azért nem rossz ajánlat annak, aki még a saját nemi identitásában sem bizonyos.
Szívtelen homofób az, aki ezeket az előbbre vivő üzeneteket a népszerűtlennek vélt hitigazságokkal együtt elrejti a raktár mélyére, és helyettük valamiféle műszivárványos álkereszténységgel szúrja ki a keresők szemét. Akár a könyvesboltban, akár a szabadtéri oltárnál.
Francesca Rivafinoli: Előre az LMBT bölcsődések egyenlőségéért
A címlapképen résztvevők láthatók a 2022-es csíksomlyói zarándoklaton. Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
