Genderfluid sajtósok előnyben!

Ha most azt mondom, hogy az észak-német filmeseknek mostantól nyilatkozniuk kell arról, nembináris-e a maszkmesterük vagy a sajtósuk, akkor ugye azt gondolják, viccelek. Nembináris-e a maszkmester, hehe, hát már mi köze lenne a genderének ahhoz, hogy nézhető-e a film vagy sem.

Pedig természetesen szó sincs itt szellemeskedésről, ez a pőre valóság. Fent, Észak-Németországban – ott, hol a csaliféreg túr s a holstein-fríz legelész – az évente 50 mozifilmet finanszírozó filmalaphoz benyújtott pályázatoknak immár kötelező eleme egy többoldalas ún. „Diversity-ellenőrzőlista” annak érdekében, hogy „strukturálisan sokszínűbbek” legyenek a támogatott filmek.

A lista kitöltésével olyan tényezőkről kell számot adni, mint például a „nem fehér” és „nem heteroszexuális” főhősök szerepeltetése,

a klasszikus szerepek meghaladása, migráns hátterűek foglalkoztatása a stábban, vagy éppenséggel a nemek sokszínűsége a hangmester, a zeneszerző, a jelmez- és a díszlettervező (a sajtós, satöbbi) tekintetében. Ami azért érdekes, mert vagy lesz ezután egy olyan szereposztó dívány, ahol a stábtagok tényleges orientációját ellenőrzik a filmalap avatott szakértői, vagy bemondás alapján elhiszik a dolgot – akkor viszont innentől kezdve a német filmes szakmában az érvényesülés könnyen azon múlhat, ki vállal be egy zsíros meló kedvéért papíron valami szaftos perverziót, és ki nem.

Tehát ahogy szüleink dönthettek, hogy anyagi és karrierbeli előnyökért cserébe belépnek-e a pártba (nem tették), úgy itt most majd ki-ki választhat, genderfluidnak vallja-e magát a ranglétrán való gyorsabb előrejutás kedvéért, vagy állhatatosan kitart heteroszexualitása mellett.

Nem beszélve persze arról, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája szerint (ld. még: jogállamiság) tilos a nem, faj, bőrszín és szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés, emellett mindenkinek joga van ahhoz, hogy magánéletét tiszteletben tartsák. Paraszti jogérzékem alapján ezzel kevéssé egyeztethető össze az, ha egy maszkmestertől a casting során megérdeklődik a nemi identitását

(„elnézést, de mivel a film egy XIX. századi hamburgi fiúiskoláról szólna, és ezért vészesen sok benne a fehér férfi, muszáj lenne kompenzálnunk néhány queer stábtaggal”),

majd a coming outot bejegyzik egy szakmai pályázat megfelelő sorába, hogy azután a bírálóbizottság amiatt utasítsa el az anyagot, hogy még így is túl sok a hímnemű a produkcióban.

A filmalap mindenesetre követendő példaként nevez meg egy idén bemutatott, díjnyertes „queer migránssztorit”, melynek böcsülettel végignéztem a trailerét, így tanúsíthatom: tényleg példásan sikerült kidiverzifikálni belőle a fehér heteroszexuális embert mint olyat. Igaz, bennem hamarabb lehetne katarzist kiváltani egy (mégoly heteronormatív) észak-fríz birkapásztor jól megírt családtörténetével, mint ennek a bezzegfilmnek a német menekültügyi rendszert kijátszó, büntetett előéletű meleg bevándorló pozitív hősével, de persze értem, hogy itt nem a magamfajta megátalkodott elhajlók kulturális igényeinek kiszolgálása a cél, hanem a felnövekvő ifjúság edukálása és érzékenyítése.

Ezt a sokszínűségre való humanista törekvést azonban akkor érezném igazán őszintének, ha más ágazatokra is kiterjesztenék sebesen. Ha ugyanis elvárás, hogy a migráns hátterűek minimum a társadalmon belüli 25 százalékos arányuknak megfelelően legyenek foglalkoztatva a filmiparban, akkor ideje lenne azt is előírni, hogy az echte németek a társadalmon belüli 75 százalékos arányuknak megfelelően vegyenek részt a közintézmények vécéinek pucolásában, az idősek gondozásában és a spárgaszedésben. Klassz kis ellenőrzőlistához kötve az ágazatok állami támogatását.

Hisz ha a filmvásznon zavaró, hogy sztereotip módon román nő játssza a takarítót, akkor talán a való életben se velük kellene elvégeztetni a piszkosmunkát.

Francesca Rivafinoli

 

(Kiemelt képünk forrása: Pixabay)