Tízezernél is több magyar szerzetest löktek az utcára a kommunisták – éppen hetven éve

1950-ben 63 magyarországi szerzetesrend működési engedélyét vonta meg az állam. A kommunista vezetők veszélyt láttak a megerősödőben lévő közösségekben. Tizenegy és félezer hivatás vált áldozatává a hetven évvel ezelőtti, június 7-e és 9-e között megkezdett szerzetesi kilakoltatásoknak. Soós Viktor Attila történész lapunknak úgy nyilatkozott: a rombolást a kommunisták tervszerűen hajtották végre.

A szerzetesrendek feloszlatása a kommunista rendszer egyházellenes fellépéssorozata betetőzésének tekinthető. Brutális eszközökkel akartak nyomást gyakorolni a katolikus egyház főpapjaira, hogy megállapodást írjanak alá az állammal. 1945-ben már elvették az egyházi tulajdonban lévő földek jelentős részét. Az egyház korábban ezekből tudta finanszírozni az iskolák, a kórházak, az egyházi intézmények fenntartását. A Mindszenty József prímás vezette püspöki kar mérlegelt, és erre az igazságtalan megszorításra még igent mondott. Azonban ezt követően csak újabb szigorú lépések következtek: 1946-ban az egyesületeket számolták fel, rá két évre az iskolákat államosították.

A kommunisták akcióinak célja egyértelműen a megfélemlítés volt. Ezt igyekezett nyomatékosítani Mindszenty bíboros 1948 karácsonyán történt letartóztatása, majd perbefogása.

Hetven esztendeje kezdődött a Mindszenty-per

A többi egyházzal könnyebben szót tudott érteni a pártállam. A velük kötött megegyezés értelmében elvettek tőlük mindent, de bizonyos engedményeket kaptak a működésükhöz. Ezt az irányt a katolikus főpásztorok nem fogadták el – a bíboros letartóztatása után sem.

Ennek következtében

11 000 szerzetes élete és léte 1950 júniusának elejétől fogva bizonytalanná vált.

Összegyűjtötték őket a déli és a nyugati határszélekről az ország közepén lévő rendházakba. Az internálással azt akarták elérni, hogy a püspökök végül megtörjenek. 

1950. augusztus 30-án a kommunisták által kikényszerített megegyezés aláírásra került. Szeptember 7-én megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét. Elmondható, hogy a közel három hónapon át tartó erőfitogtatás elérte a célját. 

Soós Viktor Attila történész úgy véli, az állam akkor is ugyanígy reagált volna, ha a katolikus püspökök a többi felekezet vezetőihez hasonlóan korábban aláírták volna a megállapodást. Hozzátette: a kommunisták felfogására jellemző volt, és elképzeléseik között egyértelműen szerepelt, hogy az egyházi iskolákat meg fogják szüntetni. Az államosításra mindössze ürügyet kellett találni, ami sikerült is nekik.

Hetven évvel ezelőtt előre megírt,

komoly forgatókönyvek alapján hajtották végre a rombolást – mondta a történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja a Vasárnapnak.

Nyilvántartást vezettek minden szerzetesről, illetve ingóságaikról és ingatlanjaikról. Ezt a tényt alátámasztja, hogy ha a kiszemelt személy nem volt jelen az összegyűjtés során, akkor helyette nem vittek el mást a közösségből. 

1938. Budapest, Szent Gellért rakpart 1., a pálos kolostor harangtornya. Forrás: Fortepan. Képszám: 69955

Két éven át egyetlen egyházi iskola sem működött az országban. 1950 őszén az állam „nagy kegyesen” engedélyezte négy tanító szerzetesrend és két-két gimnázium működtetését. Ezek az intézmények – természetesen állami támogatások nélkül, önellátó módon –

a keresztény jövő védőbástyáivá nőtték ki magukat.

Pannonhalmán (bencések), Győrben (bencések), Budapesten (piaristák és az iskolanővérek), Kecskeméten (piaristák) , Szentendrén (ferencesek), Esztergomban (ferencesek) és Debrecenben (iskolanővérek).

A hatvanas, illetve később még a nyolcvanas években újra és újra előkerült az Állami Egyházügyi Hivatal és a Vatikán megbízottjai közötti tárgyalásokon, hogy engedjenek működni szerzeteseket Magyarországon az oktatás területén kívül is. A pártállam a kontemplatív közösségek létezésére mindig elutasító választ adott – mondta a szakértő.

Ebben a hazai kommunisták a lengyel kollégáiktól eltérő utat választottak – jegyezte meg Soós Viktor Attila arra utalva, hogy Lengyelországban bizonyos szerzetesrendek működését nem vonták meg. Jól látható, hogy negyven évnyi tiltás és korlátozás mennyi pusztítást tudott végezni, ha csak a két ország viszonylatában szemléljük a kérdést – hasonlította össze a történész a két ország helyzetét.

Kérdésünkre a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja elmondta, hogy az utcára lökött szerzetesek sorsa teljesen kilátástalanná vált 1950. június 9-ét követően. A betegápolókat továbbra is alkalmazták a szakmán belül – természetesen szigorúan csak civilként. A szélnek eresztett elkötelezett életűek java az oktatásban végzett korábban szolgálatot.

Az ő jelenlétük, kiváltképp tevékenységük hiánya a nevelésben erősen érezhető volt az egész társadalomra vonatkozóan.

1946. Budapest, Margit körút, Országúti Ferences Plébánia – elsőáldozók. Forrás: Fortepan. Adományozó: Lissák Tivadar. Képszám: 73013

1950 szeptemberét követően a szerzetesek működési engedélyét megvonták, egyéb civil munkát kellett vállalniuk. A kommunista Magyarországon senki sem lehetett állás nélkül. Ezért a korábbi rendi tagok leginkább segédmunkási feladatkörökben találtak megélhetési lehetőséget. Néhányukat – az állam által meghatározott mértékig – az egyházmegyék átvehették. Ők főleg a szerzetes papok voltak, akik harangozóként, sekrestyésként, plébániai hitoktatóként dolgoztak. A női szerzetesek – közel 8500 fő – legtöbbjének szintén munkát kellett talánia – részletezte Soós Viktor Attila.

– 1947-ben indultam el a szerzetesi úton. 1948-ban a kommunisták átvették a hatalmat, és az egyházat rettenetesen megkínozták. Félő volt, hogy akik a hatalommal hajlandóak voltak együttműködni, azokból kialakítanak egy látszat-egyházat. Ebben egyáltalán nem akartam részt venni. 1962-től 1965-ig nem engedtek papként működni. A rendszer még ezt is úgy intézte el, hogy én

az egyháztól kaptam a büntetést

– mondta el néhai Kállay Emil piarista szerzetes a vele készült portréfilmben. Az atya a rádióműszerészi szakma kitanulását választotta, hiszen televízió- vagy rádiószerelőként feltűnés nélkül látogathatta a családokat, így akár gyóntathatott vagy misézhetett is. Az ő tevékenysége elválaszthatatlan a budapesti Szent Imre templomban kialakult bázisközösségektől, a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó szervezésétől és a magyarországi keresztény könnyűzene kivirágzásától.

Nem tudhattuk, mi jön ki ebből – hangzott el a Kismarosi Találkozókért hálát adó ünnepségen

Ugyanettől az időtől kezdve az állam megtiltotta a korábban egy közösségbe tartozóknak, hogy találkozzanak. Ha mégis megtették, azt államellenes szervezkedésnek minősítették és aszerint büntették – ami legtöbbször börtönnel végződött. Mindazok az elkötelezett életű fiatalok, akik akár csak titokban kitartottak a szerzetesi fogadalmaik mellett, a rendszerváltáskor hatvan-hetven-nyolcvanévesen élhették át, hogy hűségük nem volt hiábavaló. 

A feloszlatás ellenére

a pártállam elvi, ideológiai diktatúrája sem tehette tönkre

mindazt, amire a szerzetesek a fogadalmukat tették annak idején. Akár a ruhagyárban, rádiószerelőként vagy esetleg tanárként dolgoztak tovább, minden élethelyzetben megtalálták a – csöppet sem veszélytelen – módját, hogyan közvetítsék az evangéliumi keresztény értékeket.

–  Papként elkezdtek üldözni. Két nagy bűnöm volt: a fiatalokkal foglalkoztam és a betegeket látogattam. A kórházlátogatások során nekem adta őket a Jóisten – mesélte a Vasárnapnak adott interjújában Kerényi Lajos piarista, a fiatalság megtörhetetlen nevelője, aki nagymarosi állomáshelyén olyan bátorítást adott Sillye Jenő akkor első énekeit író dalszerzőnek, amely szintén hozzájárult az egyház lelki megújulását is jelző keresztény könnyűzenei élet kialakulásához.

Lajos atya hozzátette: – Megmaradtam végig piaristának, letettem az örökfogadalmat. De 1950-ben feloszlatták a rendet. Elvitték a papokat leponyvázott teherautókkal. A kolostorokból ugyanígy hurcolták el az apácákat is. Sztálin azt mondta, hogy

a vallás csak „vagonkérdés”.

Engem azért nem vittek ki, mert minket elhelyeztek a városban, hogy civil munkát végezve tanuljunk, hogy aztán titokban felszenteljenek, így biztosítva az utánpótlást. 1952-ben szenteltek fel, és a Krisztinavárosban szolgáltam. A kórházi munkámat is itt kezdtem. Utána a Városmajorba kerültem, végül büntetésképpen a Szigetközbe.

A Gulág hatalmas istenélmény volt – Kerényi Lajos piarista a Vasárnapnak

Az álruhás hősök sora végtelen

Köszönet értük, az ő hősies kiállásukért és a láthatatlan földalatti egyház tagjaiként végzett titkos szolgálatukért, amely életben tartotta a feltámadás hitét a felnövekvő generációk szívében. Az enyémben is, aki kisfiúként a szerzetes nővér helyett csak az odaadó szívvel szolgáló, „az első gitáros énekekre megtanító Piroska nénit” láttam, vagy a kármelita szerzetes helyett „az életre nevelő sekrestyés Feri bácsit”, akitől többet tanulhattam a templom és a liturgia szeretetéről, mint bárki mástól. Hála Feri atyáért, aki szalézi szerzetesként „kisegítő lelkészi” szolgálatát végezve, Don Bosco lelkiségét sugározta felém. És az a helyzet – bizonyára ezzel nem vagyok egyedül –, hogy még sorolhatnám

gyermekkorom álruhás hőseit…

Gável András