Az elmúlt években feltárt középkori freskók új világot nyitnak meg a kutatók előtt

A középkori magyar, falusi falképek feltárása az utóbbi 15-20 évben olyan mértékű, hogy teljes nyugalommal kijelenthető: elölről kezdhetjük a korszak művészettörténeti összefoglalását – mondta Marosi Ernő Széchenyi-díjas művészettörténész a Vasárnapnak.

– A középkori falképfestészetre jórészt az jellemző, hogy többnyire a végeken, falvakban maradtak fent. Lehet ezekből bármilyen következtetést levonni, hogy milyen lehetett az egyházi központok, székesegyházak művészete?

– Erre a fennmaradt források alapján nem lehet következtetni. Annyi azonban bizonyos, hogy létezett egy nagyon magas művészeti szint, az udvari művészet, melyet mindenképpen – a középkori kulturális viszonyokra nem feltétlenül illő kifejezéssel – „nemzetközinek” kell tekintenünk. Ez pedig mind az egyházi, mind a világi területen megjelent.

Egyértelmű, hogy a magyar király pecsétjének, ruhájának, jelvényeinek fel kellett venniük a versenyt a megfelelő külföldi példákkal.

Egy nemzetközi szerződésre a magyar királynak ugyanolyan pompás pecsétet kellett függesztenie, mint a német-római császárnak. Az öltözetben, a fegyverzetben ugyancsak nem maradhatott el. A hatalom és a szilárd uralom reprezentációjában egyetlen egy középkori udvar sem adhatta alább. Mikor a hosszú csőrben végződő cipők divatja elérkezett, akkor értelemszerűen egy valamire való magyar királynak is ugyanolyan hegyes orrú cipőt kell viselnie, mint tárgyalópartnereinek.

 

Marosi Ernő (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

Másfelől azzal is számolnunk kell, hogy a középkorban a legtöbb falusi ember nem hagyta el a szülőföldjét, legfeljebb a földesúr székhelyéig jutott el.

A városi polgáremberek, a mesterek azonban mozgékonyabbak voltak, folyamatosan járták a környéket és külföldre is utaztak.

Nem véletlen, hogy Magyarországon a legnagyobb királyi városok a határok mentén jöttek létre: Sopron, a felvidéki városok, az erdélyi városok. Az ország belsejében kevésbé volt jelentős az ilyenfajta városiasodás, ott elsősorban a mezőgazdaság és a kézművesség dominált. A korban továbbá fontos szerepet töltenek be a bányavárosok, nemcsak a felvidékiek, hanem az erdélyiek is, ahonnan főleg ezüstöt és sót termeltek ki. Mindezeknek a társadalmi, gazdasági viszonyoknak ismerete azért lényeges, mert meghatározták, hogy egy közösség milyen, mekkora templomot tudott építeni és hogyan tudta azt kifestetni.

Velemér, Aquila János festménye (Forrás: Wikipedia.hu)


– Kik készítették a falképeket?

– A középkori falvak templomainak festészete nem a falusi emberek terméke volt, nem népművészetről beszélhetünk, hanem a helyi, környékbeli iparosság termékéről. Olyan szakmunkáról van szó tehát, melyek a városokban összpontosultak. Ezek a mesterek aztán a környéken vándorműhelyekben tevékenykedtek. Egy-egy ilyen vándorműhely tevékenységéről pontos ismereteink is vannak. A leghíresebb közülük Aquila Jánosé. Ez a radkesburgi János (Johannes Aquila de Rakespurga) minden bizonnyal írástudó ember lehetett, és ezzel a képességével felvágott, mert ahol egy kis falfelület maradt a templom falán, ott szignálta magát, hogy:

„ezt a képet Johannes Aquila készítette, imádkozzatok érte”.

Bántornya, Aquila János festménye. A fényképet Thaler Tamás készítette. (Forrás: Wikipedia.hu)

Ezt megtette először Veleméren (1376) és Bántornyán (1382, 1389), majd Mártonhelyen (1392) is. Ezen tevékenysége nagyban segítette azt, hogy munkásságát pontosan lehessen datálni. Az 1370-es évektől kezdve ismert a munkássága, mely hozzávetőleg 1400 tájáig követhető nyomon. Nagyjából sejthetjük, hogy úgy festhetett, ahogy Velemér freskóin látható. Úgy tűnik azonban, hogy később inkább már csak vállalkozó volt, és nem nagyon mászott fel az állványra festeni, hanem a fiatalabb, modernebb festők dolgoztak alatta.

Ezek a mesteremberek úgy keresték a kenyerüket, hogy ahol a közelben volt munka, oda hívták őket. Valahogy így lehet elképzelni a középkori falfestményeink születésének hátterét. Aquila munkássága Radkesburgtól 15-20 kilométerre húzódó körben ismert. Elképzelhető, hogy

a mester minden héten hazament, megvarratta a nadrágját, megpofozta a szemtelen gyerekeit, együtt hált a feleségével, aztán ment vissza festeni, a munkákat irányítani.

Homoródkarácsonyfalva, unitárius templom, Szent László-legenda ábrázolása (Forrás: Wikipedia.hu)

– Középkori falfestményeink nemcsak nyugaton maradtak ránk, hanem jelentős számban Erdélyben is. Kelet-Magyarországon is így történhetett a falusi templomok kifestése?

– Igen, csak sajnálatosan ott nem tudjuk, hogy hol voltak a központok. Ráadásul nem ismertek név szerint az alkotók sem. Van például egy ismeretlen nevű, de jól megkülönböztethető festőnk, akinek munkássága tulajdonképpen Udvarhelytől Medgyes környezetéig nyomon követhető. Ő az a mester, aki a székelyderzsi freskókat is megfestette 1419-ben. Kiváló képességű festőről van szó, akinek freskóit jellegzetes, mintázott alap jellemzi. Patronnal elkészített alap jellemzi az 1419-es székelyderzsi falképeket is. Jellegzetes mintázatú alapjai – amelyek egy kivágott fatábla vagy papírkarton segítségével készülhettek – mára már hat-nyolc erdélyi helyen előkerültek. Az elmúlt években számos ilyen freskót feltártak és helyreállítottak.

Ennek a magyar, falusi anyagnak a feltárása az utóbbi 15-20 évben olyan mértékű, hogy teljes nyugalommal kijelenthetem: elölről kezdhetjük ennek az egész korszaknak a művészettörténeti összefoglalását.

– Kutatóként talán mégis ez a legjobb hír, hiszen új források kerülnek elő egy forráshiányos korszakból.

– Igen, ez egy abszolút jó hír! Ezekkel a feltárásokkal egy olyan világ nyílik ki előttünk, amiben láthatóvá válik, hogy egy-egy régióknak milyen fontos szerepe volt. Tudjuk, hogy a középkori Európában is a régióknak volt vezető szerepe. Egy-egy ilyen példa valóságosan is megmutatja ennek a hazai, rég elfeledett vonatkozásait. A 19. századtól – különféle történelmi és politikai okokból – állandóan a főváros szerepét hangsúlyozták. Ekkor a központosítás került előtérbe, nem volt igény a hazai régiók bemutatása iránt.

Korábban Magyarország gazdagságát pedig éppen a régiói gazdagsága jelentette, pont úgy, mint Európában mindenhol.

Németországban különböző, sokszínű hercegségek, fejedelemségek virágoztak fel. Az itáliai Firenzében senkinek nem jutott az eszébe, hogy „én olasz vagyok”, mert mindenki toszkánnak tartotta magát. Ebben a szemléletmódban a firenzeiek számára külföldnek látszott Milánó. Amikor Leonardo da Vinci Firenzéből Milánóba került, az egy teljesen más kultúrkörbe való bekapcsolódást is jelentett. Ugyanez volt jellemző Franciaországra is, ahol a művészettörténet újra kimutatta azoknak a grófságoknak a szerepét, melyeket a francia forradalom éppen megszüntetett… A középkori Magyarországon is hasonló volt a helyzet.

Régióink valóban sokszínűek voltak, aminek nyomai a művészetben is egyértelműen megjelentek.

Szent László-legenda Székelyderzsen. A kun nyila nem sebzi meg az őt üldöző Lászlót. (Forrás: Flickr.com)

– Ezek szerint a művészettörténetben az lenne a járható út, ha a nagy földrajzi régiókban mutatnák be a magyarországi középkori emlékeit?

– Mára bebizonyosodott, hogy csak ez az egy út járható. Az az érzésem, hogy előbb vagy utóbb itt-ott ki fognak ugrani azok a művészeti központok is, melyeket ma még nem ismerünk, vagy nem tudjuk teljes körűen bizonyítani a létezésüket. Vannak sejtéseink, csoportosulásokat látunk ott, ahol viszonylagosan sok középkori emlék megmaradt, mint például Erdélyben. A mai Magyarországon – mely a török hódoltság alatt a leginkább ki volt téve a pusztításnak – viszonylag kevés az ilyen emlékünk.

Ám Szabolcs-Szatmár-Bereg megye freskófeltárásai kihoztak ilyen összefüggéseket. A mai Szlovákia területén a Szepesség, Liptó, Gömör megye falképfestészetének a mai Magyarországra is átérnek a hatásai (pl. Rudabánya, Tornaszentandrás, Rakacaszend). Azt lehet mondani, hogy ezek azok az esetek, amikor megvalósul az államhatárok légiesedése:

a kutatásban, az értelmezésben nem számítanak a modern határok, nem számítanak a politika által meghúzott trianoni határok.

A földrajzi sajátosságok, az egykori régiók mentén át lehet élni a középkor sokkal harmonikusabb és egységesebb létét.

– Milyen lehetőségük van a magyarországi kutatóknak, hogy az egykori Magyar Királyság területén lévő emlékeket kutathassák?

– Örömmel mondhatom, hogy mindent meg tudunk csinálni, amit csak akarunk. Évtizedekkel ezelőtt a kassai Szent Erzsébet templomról írtam a doktori disszertációmat. Itthon mondták, azért nem lenne szabad megsérteni a szlovák elvtársakat, hogy ilyen témáról írok… Ugyanakkor Csehszlovákiában soha senki nem mondta, hogy ne csináljam, nem tettek keresztbe, sőt, a levéltárban szeretettel fogadtak, ahol tudtak, segítettek. Negyven évvel a kutatásom után a 2000-es évek elején, amikor a szlovákok egy nagy gótikakötetet készítettek, arra is felkértek, hogy írjam meg a kassai Szent Erzsébet-dómra és a felvidéki gótikus építészetre vonatkozó részeket. Nemcsak engem, hanem más magyarországi művészettörténészeket is felkértek a közös munkára. Kicsit más a helyzet Romániában, Kárpátalján és Szerbiában is, de többnyire az az elv érvényesül, hogy mindent lehet, csak akarni kell, és tenni kell érte.

Homoródkarácsonyfalva, unitárius templom Szent László-legenda ábrázolása (Forrás: Wikipedia.hu)

Ebben a tekintetben nagyon fontos a Teleki László Alapítvány tevékenysége, amely ezeket a kutatásokat támogatja, a publikációkat lehetővé teszi. Támogatásukkal a középkor a magyar művészettörténetnek a legdinamikusabban fejlődő területe. Az elmúlt években elért eredményeket úgy tudnám kifejezni, hogy újra lehetne írni a magyar művészettörténetet.

– Hogyan tekintenek a szomszédos államok az egykori Magyar Királyság alatt létrejött műemlékekre?

– Tisztáznunk kell, hogy valamilyen módon a jelenlegi kutatótársi-hagyomány – melyekről elsősorban a szlovák és a román területen lehet számolni – a múlt igazolását szolgálja. Azaz egyben historizálást is jelent. Mi is azt a szemléletet valljuk, amelyben a történelmi múlt hivatkozási alap és példa…

A régi Magyarország utódjaként emelünk egyfajta igényt arra, hogy a saját identitásunk részeként foglalkozzunk ezekkel a területekkel, a régi, a történeti Magyarország emlékeivel.

Ez az identitásképző elem többé-kevésbé jelen van a jelenlegi tulajdonosok szemléletében is, a maguk szempontjából ők is fontosnak tartják. A kassai Szent Erzsébet-dóm Szlovákia egyik legfontosabb építészeti és egyben élő egyházi központja is. Valamilyen módon mindegyik állam a maga történetírásában, oktatásában ennek az új, nemzetállami identitásnak a szempontjait érvényesíti.

Kassai Szent Erzsébet-dóm (Forrás: Flickr.com)

Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam:

jaj azoknak az emlékeknek, amelyeket ilyen identitásképző erő nem éltet, amelyeket csak itthonról finanszíroznak, amiket csak a magyarok tartanak számon.

Az, hogy valaki gazdája legyen egy műalkotásnak, egy épített örökségnek, az kell, hogy az őhozzá is szóljon.

Az emlékközösség fogalma szerint lehet elképzelni azt, hogy a mindenkori tulajdonos és az emlékekkel kapcsolatban lévő, a maguk történeti hagyományait őrző egyéb nemzetiségek, nemzetek, egyformán érezhessék magukénak ezeket az emlékeket. Ez a magukénak érzés jelenik meg a fizikai fönnmaradást és szellemi hagyományok őrzését szolgáló intézkedésekben.

Valószínűleg ez az az út, amely a trianoni veszteségek pótlására és az emlékanyag megőrzésére vezethet.

Ha jót akarunk, akkor az emlékanyaggal törődünk. Valamint nem tartom elvetendőnek azt a gondolatot, hogy mi is jobban megbecsüljük a miénktől eltérő értékeket és azok emlékeit.

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Homoródkarácsonyfalva, unitárius templom Szent László-legenda ábrázolása (Forrás: Wikipedia.hu)

Kapcsolódó cikkeink:

Honfoglaló eleink művészetéről, a tarsolylemezektől a Szent László-legendáig

A pálosokról őszintén, a tudományos tények ismeretében 1.

Tudásunk a középkori budai királyi palotáról mindig töredékes marad – vezető régész a Vasárnapnak

Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása – a Mátyás Múzeum igazgatója a Vasárnapnak