Ungváry Zsolt: Otthon lenni a világban

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, írta Tamási, amit elsősorban úgy szoktunk értelmezni, hogy mindenkinek joga van a szülőföldhöz, a biztonságos háttérhez, a helyhez, ahová a gyökereit ereszti. Inkább jogként hivatkozunk rá, nem véletlenül elsősorban az elcsatolt részen lévő nemzettársainkra gondolva idézzük. Ugyanakkor kiolvasható belőle az otthon levés mint életcél; nem tudom, Tamási – aki maga is elhagyta szülőföldjét – így értette-e, de a mondat egyértelműen az élet értelmeként fogalmazza meg az otthon tartózkodást. Ha így nézzük, karanténos napjainkban sikerült közel kerülnünk ehhez, hiszen többségünk ideje döntő részét (vagy akár száz százalékát) otthon tölti.

Számomra ez nem jelent problémát, én mindig, ha választhattam, hogy elmenjek hazulról vagy otthon maradjak, habozás nélkül az utóbbi mellett döntöttem, és tulajdonképpen – ha eddig ezt nem is fogalmaztam meg – már rég magamévá tettem Tamási gondolatát. Arra törekedtem, hogy a lehető legtöbb időt töltsem együtt a szeretteimmel, s ez legegyszerűbben odahaza valósulhat meg. Az emberek egyébként is alapvetően így éltek évezredekig; az asszonyok és a gyermekek otthon tartózkodtak, a férfit sem szólította messzire a munkája. Ha iparos volt, műhelyét a házának alagsorában, ha kereskedő, akkor boltját az otthonának utcai frontján rendezte be; az orvost is többnyire otthonában keresték fel. A többség persze a mezőgazdaságból élt, de az állatok is a ház körül, az istállókban laktak, csak a szántóra kellett kimenni, de jó esetben az is a telek végében vagy a falu szélén volt. Nem hiszem, hogy boldogtalanabbak lettek volna akkoriban, amikor nem buszoztak-vonatoztak kilométereket a munkahelyükre, ahol idegenekkel töltik idejüket a családjuk helyett. Az étkezésekre összegyűlt a család, házaspárok, gyerekek együtt ebédeltek, nem pedig idegenekkel a belvárosi tálcatologatósokban vagy menzákon. Hozzám mindig is közelebb állt a mostani, kényszerhelyzet szülte életforma, mint a modern kor utazgatós-ismerkedős kozmopolita világa.

Nem is értem, miért jönnek elő most azzal, hogy pszichológusok kellenek annak kezelésére, hogy össze vagyunk zárva azokkal, akiket szeretünk. Hát nem jobb, mint amikor azokkal töltöttük időnk java részét, akiket alapvetően azért nem szeretünk?

Végre a gyerekekkel a saját szüleik foglalkoznak, akik csakugyan és mindenáron a javukat akarják, feltétel nélkül szeretik őket. És akkor azon lamentálunk, hogy megőrülünk a gyerekeinktől és a házastársunktól? Ha így van, az sokkal nagyobb baj minden koronavírusnál.

Persze, tudom én azt, hogy nem vagyok különb a pogányoknál, mert hiszen ők is szeretik azokat, akik őket szeretik. Az igazán keresztényi mentalitás, ha másokat, ha az ellenségeimet is szeretem.

A karantén elmúltával tehát adott a feladat: meg kell kedvelni a vírusista ellenzéket is. Főleg, ha nem tudják, mit cselekszenek. Ezt némelyikükről nem is nehéz elképzelni.

De ez még a jövő kihívása. Előbb szeressük meg legalább a közvetlen rokonainkat, utána koncentrálhatunk majd Gyurcsányra is. Embert próbáló lesz.

 

Kiemelt képünkön Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke 16. évértékelő beszédét tartja Budapesten, a Sofitel Hotelben 2020. február 9-én. MTI/Kovács Tamás