Az egység ereje – Példaképünk a Thuróczy házaspár

Dr. Thuróczy György és felesége, dr. Thuróczyné Kálmán Eszter elhivatott mind a szakmájában, mind a családi életben, de a közösségi élet aktív formálásában is. György évtizedek óta sikerrel kutatja a mobiltelefonok hatását az emberi szervezetre, Eszter pedig orvosként tesz az emberek egészségéért. Ezen túlmenően Eszter pszichoterápiás szakember lévén sokakat segít lelkileg is az önismeret mezején, a kapcsolatok ápolásában. Életük a közösségi lét megtartó erejében gyökerezik, egymást is ennek köszönhetően ismerték meg. A határon és felekezeteken átívelő szeretetről vall a Thuróczy házaspár, akik a szeretet méltó tanúságtevői.

– Hogyan született meg a közösség, a HÁLÓ iránti vágy, és tartott ki évtizedeken át?

György: 1977-ben kerültem a Regnum Marianum közösségébe még az érettségi idején, és az egyetemi évek végéig ide jártam. Ez a közösség a Horváth Mihály téren működött Bajzáth Ferenc atya vezetésével. Akkor még nagyon más világ volt, még megfigyeltek minket, és titokban kellett működnünk, de mégis itt tapasztaltam meg egy mély közösségi élményt: a legfontosabb üzenet számomra, hogy olyan emberekből áll a közösség, akik szeretik egymást. Persze konfliktusok is voltak, de szeretetben tudták megoldani őket. Azóta is ezt tapasztalom, és töretlenül vallom:

A közösségbe járás nem csak a fiatalok „úri huncutsága”, hanem egy életre szóló elhivatottság, kaland. Az idősebb korosztálynak legalább akkora szükséges van erre, mint a fiataloknak. 

Az egyetemi évek után a Katolikus Ifjúsági Mozgalom és azon belül Blanckenstein Miklós atya csoportjához tartoztam. Ekkor már ismertem Esztert, és mivel a közösségben tudták, hogy ő református, rajta keresztül én voltam a kapocs a protestáns és katolikus egyházak között. Akkor jött a gondolat néhány közösségi taggal, hogy kellene egy mélyszántást csinálni a közösségek terén. Ugyanis számos csoport volt, de nem látszódtak sem egymás, sem a világ számára. Így elhatároztuk, hogy olyan közösséget építünk, mely a személyes kapcsolatokon keresztül egy háló rendszerbe fogja össze a kisebb közösségeket – ez lett a HÁLÓ. Már akkor látszott, pedig akkor még nem létezett a világháló, a hálózatelmélet sem volt ennyire ismert, hogy egy közösség hálózatban tud igazán működni. Ezt igazolták később a kutatások is. De mi ezt annak idején megérzésből csináltuk.

Az életemben ehhez még egy meghatározó élmény kapcsolódott. Egy személyes találkozás Roger Schützzel Taizében. 1983-ban a Józsefvárosi közösséggel ott töltöttünk egy hetet. A résztvevő fiúkkal elkölthettünk egy vacsorát a testvérekkel, amikor mindegyikünkkel külön elbeszélgetett a közösség vezetője, és azt mondta:

most menjetek haza, és keressétek meg a többi közösséget!

Ez volt az üzenet, és bennem annyira erősen élt, hogy meghatározó lett egy életre. Aztán, amikor megismertem Esztert, ez még egy többletjelentést nyert. Tulajdonképpen emiatt találkozhattunk Eszterrel. Hiszen amikor hazatértünk, megkerestük a más felekezetű barátainkat, és elindítottunk egy úgynevezett KÖKIT, ami egy keresztény ökumenikus ifjúsági társaság volt. Havonta jöttünk össze. Az egyik ilyen alkalomra jött el Eszter is – így ismerkedtünk meg.

Eszter: Ezen az 1985. márciusi estén épp az volt a téma, hogy hogyan látjuk a saját egyházunk jövőjét. Volt itt evangélikus, katolikus, görögkatolikus, református, baptista fiatal is. Akik részt vettünk a beszélgetésen, mindannyian a saját felekezeten belül idővel valamilyen közösség vezetőjévé váltunk. Akik ott átgondoltuk az egyház jövőjét, a következő években nagyon sokat tettünk a saját felekezetünk jövőjéért. 

A HÁLÓ akkor lendült nagyon be, amikor a határon túli közösségeket megszólították. Mindig személyeken keresztül történt és így az egész Kárpát-medencében születtek kapcsolatok. Amikor egy-egy találkozón összejöttünk, két dolog mindig megmaradt bennem. Régen, amikor még útlevél volt, mindenki magyarul dicsérte Jézust, de más-más színű útlevél nyugodott a zsebében. A másik pedig, hogy a bemutatkozó körnél legalább fél órán át hallhatjuk a különböző anyaországi és kárpát-medencei magyar települések nevének felhangzását, hogy kik milyen vidéket képviselnek. Ebben azt élhetjük meg, hogy kerek egészet alkotunk.

Az Anyaországban élők sokan azt gondolják, hogy Magyarországon élünk, magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, mi így rendben vagyunk. De nem vagyunk rendben, mert levágták rólunk kezünk-lábunk! Amikor együtt vagyunk a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági vagy más külhoni testvéreinkkel, akkor vagyunk EGYEK. Ilyenkor a lelkemben valami helyrejön. Ez olyan élmény, hogy újból és újból ismételni szeretném. Ez is hajt a HÁLÓ-ban, hogy erre mindnyájunknak szüksége van.

A HÁLÓ Közösségi Tér előtt; Fotó: Vasárnap.hu

– Elismert szakemberek mindketten, mégis fontos Önök számára, hogy a munka, a család mellett a közösségben is tevékenyek legyenek. Mi az a hajtóerő, ami több mint harminc éve az önkéntes szolgálatra sarkallja Önöket?

Eszter: Kicsit előbbről kezdeném. Én Gyökössy Endre közösségében nevelkedtem. A másik életemet meghatározó személyiség pedig Cseri Kálmán, a Pasaréti Református Egyházközség lelkipásztora volt. A kamaszkori lázadásom abban nyilvánult meg, hogy nem csak Bandi bácsi gyülekezetébe jártam, hanem a pasaréti gyülekezetbe is. Tinédzser korunkban minket, fiatalokat három dolog megoldására készítettek fel mindketten: megtalálni azt a pályát, amit Isten készített nekünk, megtalálni a társat, akit Isten szánt nekünk, és megtalálni az Istennel való személyes kapcsolatot, s azt megszilárdítani. Ez a program fut azóta is.

György: Mindkettőnk felmenői külhonból származnak, Eszternek Erdélyből, nekem Felvidékről. Valahol ez is erőssége, kifejezett célpontja a HÁLÓ közösségnek, hogy a határon túli vidékekkel ápoljuk a kapcsolatokat, és ösztönöz a programok szervezésére, kapcsolatok kiépítésére a magyarlakta településeken. A Kárpát-medencéről mi egységes nemzetként gondolkodunk és egyházi értelemben vett hálóról. Ennek szolgálata valóban sok időt elvesz, de legalább ugyanannyit ad is, ha nem többet.

– A házasságban milyen pluszt ad, hogy két felekezet tagjai? Esetleg milyen nehézségek jellemzik az ökumenikus házasságot, ezeken hogyan lehet felülkerekedni?

Eszter: Semmilyen problémát nem jelent ez a különbség, sőt! Magyarországon ismerek egy protestáns világot: a nagybátyám református lelkész volt, a húgom férje is református lelkész, a családom generációkra visszamenőleg hitvalló református. Az anyatejjel szívtam magamba ezt a világot. Amikor megismertem Gyurit, kinyílt számomra Magyarország másik oldala: megismertem a katolikus világ sokszínűségét. Sokan úgy élünk egymás mellett, hogy nem is ismerjük egymás énekeit, imáit, vallásgyakorlatát. Mára már oda jutottam, hogy a katolikus világban is teljesen otthon érzem magam. Úgy gondolom, hogy ha együtt imádkozunk, együtt beszélgetünk a hitünkről, Istenről, elfelejtjük, és nem számít, hogy ki milyen felekezet tagja. 

György:  Igazán a környezet tekintett erre problémaként. Nyilván, Eszteren keresztül én is megismertem az addig teljesen idegen református világot. Sokakat nem érdekel a másik világának megismerése és berögzött gondolatokhoz ragaszkodnak. Amikor mi Eszterrel találkoztunk, a családban kellett elfogadtatni a helyzetünket. Mi magunk közt pedig lecsatáztuk a különböző nézeteltéréseket.

Aki a Jóistennel személyes kapcsolatot törekszik ápolni, a másik emberhez is nagyon közel tud kerülni. 

– Milyen nehézségekbe ütköztek az esküvőszervezés körül?

Eszter: Amikor mi 1987-ben összeházasodtunk, még nem létezett a vegyes házasságokról szóló enciklika, és bennünk ott volt a szándék, hogy mivel egy Istenben hiszünk, nem akarunk egyik és másik templomba is menni, hanem csak egy templomban szeretnénk az esküvőnket. Elterveztük, hogy ez úgy tud a legjobban megvalósulni, ha egy református templomban jelen van a katolikus atya is, és mindketten elvégzik a saját szertartás szerint az esketési szertartást. Már akkoriban előfordult, hogy katolikus templomban jelen volt a református lelkész, de én nem akartam egy fájdalommal kezdeni a házasságunkat, mert abban az esetben csak éppen meg lett volna említve a protestáns vonal, ami az identitásom szerves része. Ha egy katolikus pap belép egy református templomba, azzal egészen egyértelművé válik, hogy ő nem mellékszereplő. Fél évbe került, míg megszereztük a bíborosi engedélyt, és az esküvőnk előtt öt nappal kaptuk kézhez. Végül egy ciszterci apát vállalta el ezt az akkor igen kirívó feladatot. 

Amikor megérkezett a bíborosi levél, Gyuri épp vidéken volt és én, a református menyasszony egyedül kellett elmenjek a ciszterci apáthoz, hogy megkérjem, legyen szíves összeesketni minket egy református templomban. Kikerekedett szemmel kérdezte tőlem, hogy hogyan mehetne ő el egy református templomba katolikus esküvőt tartani, hiszen kitagadják a rendtársai?! Ekkor azt mondtam neki, hogy annyi ellenségeskedés van évszázadok óta, hogy mi ezzel a gesztussal egy lépést szeretnénk tenni, jel szeretnénk lenni a békesség felé. Ekkor rám nézett, és csak annyit kérdett: hova kell mennem és hányra?

Így alkottunk egy egészet mi reformátusok, katolikusok, baptisták, evangélikusok, sőt még az ateista meghívottjaink is. Ennek mentén mindig a görög diabolos szó jelentése jut eszembe, ami a gonosz lélek görög megnevezése, s a szétfeszítő, szétdobáló mivoltát jeleníti meg. A gonosz lélek mindig szétszakítani akar minket, és nekünk az a feladatunk, hogy mind jobban törekedjünk összetartani. Isten minket egy egészbe akar fogni, nem szétszórni.

Amikor megélem az egészben való egységet, akkor érzem az áldottságot. Az esküvőnkön így is áldottnak éreztük magunkat.

Párban a közösség szolgálatában; Fotó: Vasárnap.hu

– A számos munkahelyi és közösségi teendő mellett hogyan jut idő a családra: mindkettejük kapcsolatának ápolására, mind a lányaikkal, ezen túlmenően az unokákkal való minőségi együttlétre?

Eszter:

Isten hívott a szakmámra, ő adta a férjemet, ő készítette elő a HÁLÓ-ban való szolgálatokat, ő ajándékozta nekünk a gyermekeinket, és mindehhez ő ad időt, erőt és teret. Minden szervesen egybeépül.

György: Itt az idő a kérdés. Az idő felbecsülhetetlen érték, és azt látom, hogy nagyon féltjük. Minél több időspórló eszközünk van, annál kevesebb időnk marad az igazán fontos tényezőkre. Én egy kutatói irányt vettem az egyetem után: a mobiltelefonok hatását vizsgálom a szervezetre nézve, ebben egyre sikeresebb lettem, főleg az okos- és mobileszközök megjelenésével. Szoktuk mondani, hogy amire akarom, arra van időm. Ami különösen fontos szerintem, hogy a minőségi idejének a tizedét adja oda az ember az egyháznak.

Máshogy nézne ki az egyház, a társadalom, ha mindenki a szakmai idejének, értékes idejének a tizedét odaadná. Nem a felesleges idejét, hanem a tudását!

Kell a kölcsönös támogatás. Amikor évi 50-60 találkozóra el kellett jutni a HÁLÓ indulásakor, Eszter ott volt háttérnek, és ez nekem nagyon sokat adott. Amikor összeházasodtunk, mintegy nászutas babaként máris érkezett az első lányunk, Piroska. Majd 16 évet várakoztunk, míg második lányunk, Zsófi megszülethetett. Ebben az értelemben, azt szoktuk mondani, hogy mi két egyke gyermeket neveltünk fel. Közben több megfogant babánkat is elvesztettük. Én egy hatgyerekes családból származom, Eszterék is hárman voltak testvérek, és nekünk nem jött a baba. A várakozásban azt gondoltuk, hogy ha a Jóisten nem ad nekünk több gyermeket, akkor biztosan ad más feladatot a számunkra. 

Volt olyan időszak, amikor én támogattam jobban Esztert. Amikor nem ment túl jól Eszternek a kutatói szakma, akkor elkezdett mentálhigiénét, pszichodrámát, bibliadrámát tanulni. Ekkor vállaltuk, hogy egy közalkalmazotti fizetésből szűkösen bár, de megélünk.

Nagyon fontos a házasságban, hogy ki mikor lép előtérbe vagy háttérbe. Kölcsönösen támogatni kell egymást. 

Thuróczy György; Fotó: Vasárnap.hu

– A közösségi élet is beépült a házasélet mindennapjaiba. Nem jelentett ez problémát?

György: 

Nagyon sok párhuzam van a házasság és a közösségi lét között. Ez nem véletlen, hiszen mindkettő a szeretetről szól. 

Isten a feltétel nélküli szeretetre és elfogadásra hív. Az ember a házasságban mégis számos feltétellel szereti párját. De a hosszú évek során ezt felül tudja írni, és a másik ember személye lesz fontos. Megsejt valamit az isteni, feltétel nélküli szeretetből. A közösség is akkor kezd igazán krisztusivá válni, ha egyre kevesebb a feltételes szeretet. A közösségek kegyelemből maradnak együtt, hiszen ezer ok lehetne, ami széttép, de Isten kegyelme megtart.

Eszter: A közösségbe járás a házasságnak is jót tesz, mert nem csak azt látom, hogy otthon ülve a tv előtt a férjem issza a sört, hanem aktív szerepet tölt be egy közösség életében, és feléjük is felelősséggel tartozik. A közösségi munkában a férjem olyan tulajdonságait ismerhetem meg, amiket otthon nem látnék. Sokkal értékesebb embernek ismerem meg, mintha csak otthon mosogatva látnám. 

Az egész közösségépítés arról szól, hogy szeretnénk betölteni azt a feladatot, hogy a Jóisten eszközként használhasson minket.

– Az életben miért hálásak a leginkább?

– Eszter: Azokért az elvekért, melyeket még tinédzser koromban a két említett lelkipásztor belém táplált, és azok szerint élhettem mindennapjaimat. Hálás vagyok, hogy időben hallhattam ezeket, és nem később, amikor már elronthattam volna valamit. Már akkor átadtam az életemet Istennek, hogy rendelkezzen Ő velem. 

Hálás vagyok ugyanakkor azért a nagycsaládért, amely körbevesz minket a testvéreink és az ők gyerekeik által. Ez egy olyan éltető szövetség, amelyért nem győzök hálát adni.

Ez is a célja a családoknak, a közösségépítésnek, hogy ne legyen olyan ember, aki magányosan él. 

György: Eszterért és a gyermekekért! Hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan munkát csinálhatok, amit szeretek, és olyan körülmények közé helyezett, hogy ki tudtunk mindketten teljesedni.  

A HÁLÓ-t is köszönöm a Jóistennek, hogy elhívott ebbe a közösségbe. Ez nem csak egy áldozat, hogy időt szán rá az ember, hanem rengeteget kap is vissza. Nagyon sokat számít a személyiségem fejlődésében, hogy közösségbe járhatok. 

Thuróczyné Kálmán Eszter; Fotó: Vasárnap.hu

– Eszter, Ön orvos, bibliadrámákat vezet. Hogyan látja, a mai kor emberének mi a jellemző betegsége, és hogyan gyógyulhat ki abból?

Eszter: A töredékességnek a megélése okoz rengeteg fájdalmat. Sokszor látom, hogy a betegségek mögött számos esetben családi törések, fájdalmak lappangnak a fizikai tünetek mögött. Amikor megadatik, hogy egészek vagyunk, akkor ott van az áldás.

Az áldottság állapotában teljesek vagyunk és boldogok. 

Az orvosi hivatásomra is úgy tekintek, hogy én egy eszköz vagyok, Isten az, aki gyógyít. Mindig kérem a Jóistent, hogy juttassa eszembe, hogy mi az, ami a betegem jobbulását szolgálja. 

Érdekes, hogy hogyan lettem orvos. Nagyon sok minden akartam lenni, de semmiképpen sem orvos. A családunk Afrikában élt, és 12 éves koromban a teljes család egy nagyon súlyos trópusi betegséget kapott el, amibe majdnem belehaltunk. Öt éven át kezeltek bennünket, így mentettek meg. Akkor teljesen kiábrándultam az orvosokból. Mindenféle hitemet elvesztettem a sok gyógyulást ígérő gyógyszerekben és gyógymódokban, amiket az orvosok nyújtottak nekünk. Megfogadtam, hogy nem leszek orvos. Hogy hazudjak az embereknek, hogy ettől vagy attól meggyógyulnak majd? Ezt nem vállalom be! 

– Hogyan lett mégis orvos?

Eszter: Azt mindig is tudtam, hogy olyan foglalkozást szeretnék, ami emberközpontú. Azt is tudtam és éreztem, hogy erre van tehetségem, elhívásom. Mindig is kerestem az emberekkel foglalkozó szakmák közül, hogy mi az, amiben ki is tudok teljesedni. Egyszer Bandi bácsi vetette fel, hogy olyan jó orvos lenne belőlem, nem próbálom meg? Ekkor három napig imádkoztam, gondolkodtam, és egy nagy békesség szállt meg, hogy persze, ez az, amire Isten hív! 

Aztán nagy kanyarok jöttek, mert nem kaptam gyakorló orvosi állást, így kutató lettem. Az afrikai betegségnek számos következménye érződött éveken át, magam is rengeteget betegeskedtem, és a második gyermekünket el is veszítettem. Igazán két éve sikerült egészségileg és életállapot szerint is odaérnem, hogy gyakorló háziorvos legyek.

Azt éltem meg, hogy azzal, hogy Istenre bíztam magam, olyan útra hívott el, ami nem szokványos. Most, visszatekintve látom az értelmét a dolgoknak. 

Sokszor nehéz volt az út, de Isten áldással kísért, és tudom, hogy ezt kellett nekem bejárni.

Thuróczy házaspár; Fotó: Vasárnap.hu

– Egy hete zártuk a házasság hetét. Önök szerint mik a legfontosabb fogódzók évtizedeken át egy házasságban?

György: Ha megnézzük az amerikai filmeket, akkor nagyon tipikus, ami a mai társadalmunkat tükrözi: arról szól, hogy ki mikor és milyen mértékben uralja a másikat. A kapcsolatokban hasonlóképpen: ki az uralkodó, ki tudja jobban kiteljesíteni önmagát. Pedig az a fontos: ki mikor kell, hogy jobban támogassa a másikat. A szakmában biztos, hogy Eszter nélkül nem tudtam volna ennyire előre jutni. 

Az is nagyon fontos, hogy az egyéni fejlődésben éppen hol tart a két fél. Eszter azzal, hogy elkezdett pszichodrámára járni, sokkal jobban figyel önmagára. Ennek okán elég nagy távolság is lett közöttünk, hiszen ő nagyon mélyen át tudta gondolni az életét, és ebben én lemaradtam. Eszter figyelmeztetett, hogy nekem is kéne önismereti csoportos foglalkozáson  részt vennem, hogy egymáshoz érhessünk. A házasságoknál nincs domináns szerep, van férfi-női szerep, de nem uralkodás van! Ha egymást nem húzzuk, toljuk, akkor szétesik a kapcsolat.

A humor is elengedhetetlen. Házasságunk elején Eszter mondta, hogy bárhogy figyel, a tejet felforraláskor mindig kifuttatja, és ezt jelezte felém jó előre, hogy ez ne legyen konfliktusforrás. Egyszer névnapjára kapott tőlem egy kis kotyogót, ami jelez, ha felforrt a tej. Ezt magunk közt elneveztük házasságvédőnek. Azóta, ha vendégek jönnek, akkor elég viccesen hangzik számukra, amikor mondom, hogy Eszterkém, vedd elő, kérlek, a házasságvédőt!

Magunkon is kell tudni nevetni. Nagyon sok mindent humorral el lehet ütni.

Eszter: 

A házasság nem csak támogatásból áll, hanem abból is, hogyan tudunk örömet szerezni egymásnak. 

Fontos, hogyan tudjuk a Jóistentől kapott elhivatottságot, a férfi-nő kapcsolatot ápolni. Mi 33 éves házasok leszünk nemsokára, és azt látjuk, az ápolást soha nem szabad abbahagyni. A fiatalok nagyon lelkesen elkezdik a párkapcsolatok kiteljesítését, de mi, így 33 év házasság után elmondhatjuk, hogy bizony ehhez az együtt töltött időhöz meg kell érni, ennyi év után már művésze kell legyen az ember a házasságnak. Ennek edzésére a tánc nyelvén mi hetente táncóra keretében randevúzunk. Ilyenkor minden más félre van téve, és csak a randevúnak élünk. Szerintem azért is bírjuk a számos teendőt, szakmai munkát, közösségi szolgálatot, mert nagyon is

segítjük egymást abban, hogy legyenek óráink, amiket csak kettőnknek dedikálunk, és csak egymás szemébe nézünk.

Egy jó tánc után felőlem jöhet másnap az ezerféle tennivaló. Hiszen sokkal nagyobb lendülettel bírom a kihívásokat, és akár azt is, ha pár napra Gyuri elutazik, és nincs mellettem, mert bennem él a tekintete, az ölelése. Minél keményebb munkát végez az ember, annál elhivatottabban ápolja a házasságát. A Jóisten nem csak a munkát, a gürcölést adta, hanem a szerelemet is.

Isten nagyon jól tudta, hogy a szerelemben, a férfi-nő találkozásában hihetetlen energiák szabadulnak fel. 

A házasságban néha érzi azt az ember, hogy nincs meg az az öröm, nem kapja meg a boldogságot. De egyszerűen el kell indulni azzal a férfival az úton, aki mellettem van, akire annak idején boldogan kimondtam az igent, és meg kell találni az új helyzetekben is a boldogság új forrását. Az önismereti foglalkozás arra jó, hogy lehet bennem van valami, amit még nem dolgoztam fel. Viszont ha felszabadul az ember, akkor sokkal szabadabb tud lenni a párjával is, és sokkal jobban tud kapcsolódni. 

Mi azt tapasztaljuk, hogy mindketten megküzdöttünk a belső nehézségeinkkel, és ezért egy hihetetlenül mély szabadságban tudunk kapcsolatban lenni. 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata