A hétköznapok szárny nélküli angyala

Az ünnepek előtt, amikor a jótettek különösen a figyelem középpontjába kerülnek, célunk volt, hogy felkeressünk egy olyan „angyalt”, aki a mindennapok sűrűjében csendesen és folyamatosan teszi a jót. Akinek jelenléte ajándék az idősek számára. Meglátogattuk a Fő utcai Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntesét, aki már kilenc éve fagyban, hóban, esőben és tikkasztó hőségben heti két nap menetrendszerűen ellátogat az otthonba, hogy türelemmel és szeretettel bearanyozza a bentlakók napjait. A szolgálat értékéről, az önkéntesség kincséről beszélgettem Újfalussy Lászlóval. Már a találkozás is mély nyomot hagyott bennem, szeretettől csillogó tiszta tekintete belém vésődött. Az idősekhez való odafordulása egy őszinte, odaadó emberről tanúskodott.

Megérkezünk az otthonba, ahol szeretettel fogad László, de mielőtt a szokásos teendőkbe ásná magát, arra kérem, mondja el, miért van itt, és mi az a belső indíttatás, mely újra és újra önmagán túlmutatva az idősek felé tereli. Már az első mondatok közül kitűnik, hogy milyen mély alázat rejlik ebben az emberben. 

– Abban, hogy elkezdtem immáron kilenc éve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonába járni, édesanyámnak nagy szerepe volt – kezd bele a személyes hangvételű magyarázatba vendéglátónk. Hosszú időn keresztül ő is a Máltánál önkénteskedett, de más területen. – A fiatalabbik öcsém tíz éven át munka mellett az onkológiára járt be ugyancsak önkéntesként. Ezek a családi példák sarkalltak arra, hogy a nyugdíjat elérve magam is odaforduljak azokhoz, akiknek szükségük van valamiféle támogatásra. 

Gyakorlatilag az önkéntességhez valami belső késztetés kell – legalábbis én így gondolom.

Mint amikor valaki meglátja az önkéntes véradásban a fantáziát, a szépséget, az adás örömét, akkor abból valószínűleg állandó véradó születik – magyarázza László az önkéntesség magával ragadó erejét.

Újfalussy László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonának önkéntese Fotó: Vasárnap.hu

– A családi példákon túl igazi inspirációt a Ben Hur című film adott. A filmben van számomra egy igen meghatározó jelenet: Ben Hurt viszik a gályarabságra egy sivatagon át, mindenki ki van száradva, dőlnek jobbra-balra az emberek, és ő a földre esik. Egyszer csak megjelenik valaki – nem látszik, hogy ki –, lenyúl, és egy korsóból vizet ad neki. A jelenet végén utánafordul Ben Hur, hogy megtudja, ki az, de már csak egy távolodó alakot lát. Na, ez Jézus! Itt érti meg az ember, hogy mit is jelent a felebarátért lenni és érte tenni. Így indultam annak idején el ide. A gondolatom pedig sokszorosan igazolódott az évek során.

Sokan azt hiszik, hogy mekkora áldozat önkénteskedni. Annak tűnhet, de valójában,

ha az ember felméri, hogy micsoda szeretetet kap vissza, milyen bizalommal fordulnak egy idő után felé, szinte meghökkenti ez a gesztus. 

Például olyanok, akik fogukhoz verik a garast, odaadják a pénztárcájukat, és mondják, hogy vegyek ki pénzt kávéra – meghökkent a maga teljes pozitív értelmével, hiszen arról tesz tanúságot, hogy bízik bennem. Szinte könnyekig meghat ez. Miközben adunk, kapunk mi is végtelen, feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Egy idő után feltűnik, hogy messze nem áldozat, hanem öröm idejönni – tudjuk meg Lászlótól.

– Az intézményen belül a szoros időkerethez kötött nővérek nem minden esetben és mindenkivel tudnak érdemben beszélgetni, hiszen számos beteget, időset el kell nap mint nap látniuk. Mi, önkéntesek nem vagyunk határidőhöz kötve, nincsenek kötelező feladataink sem, így ráérünk elmerülni abban, amit csinálunk. Ebben adjuk a többletet, ami a lélekig hat – teszi hozzá.

Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthona Fotó: Vasárnap.hu

Miközben elindulunk utunkra a karácsonyi köntösbe öltözött intézményen belül, László tovább mesél a tapasztalatairól. – Sokan azt hiszik, hogy valaki azért lesz önkéntes, mert hideg, beázó lakásban lakik, és eljön ide, hogy legalább itt legyen melegben és társasággal. Akik így gondolkodnak, azoknak terhet jelenthet az önkéntesség.

Aki megtalálja a szerepét, a helyét egy ilyen szervezetben, azzal nincs gond, sőt sok esetben még neki is segítség, hogy hasznosíthatja erejét, tudását, idejét. Ami fontos, hogy mindenki a maga egyéniségéhez legközelebb álló feladatba kell belefogjon, mert az az igazi segítség. Magam is így teszek és megyek a beteg, ágyhoz kötött nénikhez. Nénikhez, mert többségben is vannak, és, nem tagadom, én 0-100 évig inkább a női nemet preferálom – mosolyog. – Ez azt hiszem, természetes dolog. Aranyosak, kedvesek, míg a férfiak többnyire borózusak. Mindenkivel barátságban vagyok, de a néniknek varázsuk van fűzi hozzá.

Újfalussy László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonának önkéntese Fotó: Vasárnap.hu

Ahogy a folyósok labirintusában – ahol egy-egy helyen olvasó, rejtvényt fejtő idősebb hölgyek, urak ülnek –,  haladunk egyre bentebb a szobákban elhelyezett idős, sok esetben önálló mozgásra képtelen asszonyok felé, a nehézségekről kérdem Lászlót, a kihívások forgatagáról, ami ezt az önzetlen szolgálatot belengi. Készséggel válaszol, és egyből egy fontos különbségtételre hívja fel a figyelmet.

– Ez a fajta szolgálat nem azonos azzal az egyébként nagyon jó ötlettel, hogy a középiskolásokat delegálják ehhez hasonló intézményekbe önkéntesi munkát végezni. Értelemszerűen kis kényszer is a diákok számára. Bár bevisz az önkéntesség világába, sejtésük lesz a dolog lényegéről, de

igazán önzetlenül jó beszélgetni, segíteni.

Talán a diákoknak a rövid idő alatt módjukban áll megtapasztalni a pozitív visszacsatolásokat, de ha belső indíttatásból érkezik az ember, annak különös varázsa van. Itt persze nem leértékelem a kezdeményezést, csak a különbségre próbálok rávilágítani – vélekedik.

Régi lakó a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonában Fotó: Vasárnap.hu

– Kilenc éve, amikor elkezdtem ide járni, messze nem ilyen állapotok uralkodtak, mint manapság. A mostani sem ideális, bár kívülről szépen tatarozták az épületet, de még sok javítanivaló akad a belső tereken. Az időskorúak miatt van egy jellegzetes szag, amit nem mindenki bír. Ezekkel tény, hogy meg kell birkóznia annak, aki ebbe vágja a fejszéjét – és ez nem könnyű. Vagy egy másik tényező: találkozhatunk olyan eltorzult arcokkal, akiket nem biztos, hogy szívesen néz az ember. 

Ha az ilyen nehézségekkel megküzd az ide betérő, akkor meglátja a torz arc mögött a felebarátot és ez túlmutat mindenen – pozitív értelemben elfelejt minden nehézséget, esetleges tartózkodást. 

Van itt egy kifejezetten eltorzult arcú, szerencsétlen vak néni, akinek nem ideális az arca. Mégis, amikor etetem, tudom benne látni a szépet, az embert – mesél tapasztalatairól László.

Újfalussy László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonának önkéntese Fotó: Vasárnap.hu

Amikor kint rossz az idő, van kísértés, hogy elinduljon-e az ember aznap az otthon felé. De amikor már vannak nénik, akik például csak úgy tudják, hogy kedd vagy csütörtök van-e, hogy látnak engem, az már felelősséggel jár. Ami nehézség, az éppen az időjárás hóbortossága. Az egyik idős hölgyet például nagyon befolyásolja a napi tornájában. Amikor időjárás-változás van, akkor türelmesebbnek. Tehát nekünk megértőbbnek kell lenni az átlagosnál is.

Összességében azt kell mondjam, hogy ennyi mindenen túl már nincs nehézség. 

Hiszen rutinossá válnak idővel a dolgok, megismeri az önkéntes a gondozottakat, és legfeljebb, ha valami nehezebben megy, akkor új helyzetként tekint rá, amivel megpróbál megbirkózni. Főként, hogy látja a törekvést, a szándékot, hogy együtt jól meg tudják oldani a helyzetet. Bevett szokás, hogy ha valami nehezebben megy, az időjárásra fogjuk – huncut mosoly közepette már nyúl is oda, hogy a kerekesszékben lévő Magdi nénit betolja a közösségi terembe, ahol várja a bordás fal és az utasítások László tolmácsolásában a napi tornához.

Segítő kéz Fotó: Vasárnap.hu

Alig töltünk egy rövid délelőttöt az idősek otthonában, de ez idő alatt is megindító látni László odaadását, őszinte kéznyújtását az idősebbek felé, akik sok esetben valóban csak arra vágynak, hogy kapjanak egy mosolyt, feléjük nyúljon egy kéz, amely odaadja a vízzel teli poharat, vagy segít a tányérról a szájához emelni a kanalat, hogy éhségét olthassa. 

A tekintetek az épület minden pontján történetek gazdagságáról beszélnek, életutak tapasztalatairól árulkodik minden arc, minden ráncos kéz dolgos évtizedeket rejt. Aki ide nyitott szívvel betér, bizton mondhatom, hogy megsejt valamit a Mennyországból, még akkor is, ha ez a nagyothalláson, a morcos hangokon vagy éppen a botladozó térdeken át csillan meg egy szobában.

Újfalussy László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntese Fotó: Vasárnap.hu

 

Gyöngy-Pethő Krisztina