Apa leszek!

Reggel van. Homályos fény szűrődik be a szobába. Alig tudom kinyitni a szememet, félálomban vagyok még. Feleségem felé fordulok, átölelem. Megsimogatom a hasát, és rádöbbenek; ma is úgy ébredek, hogy már hárman vagyunk. Mosolyogva kelek fel, és egy leírhatatlan érzés ragad el: apa leszek!

Bár a kisfiúnk még egy testet alkot édesanyjával, de már itt van köztünk. Bizony, itt van, e világba tartozik. Tenyeremmel érzem, ahogy rugdos, mocorog. A Szentlélek lakozik benne. A fogantatásának pillanatától kezdve itt él köztünk.

Isten választotta ki és küldte közénk.  Hogy miért pont őt? Azt majd az elkövetkezendő években megtudjuk. 

Feleszmélek a gondolataimból. Elkezdődik egy újabb nap. Csinálom a hétköznapi teendőimet, belemélyedve a mindennapi munkába. A földi élet kihívásainak próbálok megfelelni, amikor hirtelen megint eszembe jut:

apa leszek.

Magamban elmosolyodok, majd hangosan fel is nevetek. Boldogsággal telítődve csodálkozom rá, párommal milyen hihetetlen utazáson megyünk át. Talán fel sem fogjuk igazán, milyen nagy áldásban van részünk. Egy életet teremtettünk, ami örökre összeköt minket egymással. Izgatott vagyok és türelmetlen. Legszívesebben átaludnám a következő heteket és csak a szülés napján ébrednék fel.

Nagyon várom már. Várom őt, várom azt az áldást, ami végleg szentesíti a feleségemmel kötött eskünket, ami eggyé kovácsol minket és ő vele egy család leszünk. Úgy érzem, ő is vár már minket. Biztos várja már az édesanyját, akit még sose látott, pedig ott van mindenhol. Körülveszi őt. Érezheti a Teremtőtől származó szeretetét anélkül,  hogy kérte volna. Ha csendben figyel, még a hangját is hallhatja, mint ahogyan mi is

egy kis odafigyeléssel hallhatjuk a Jó Isten szavát.

Apa leszek. Olyan egyszerűnek tűnik kimondani, mégis katarzisként tombol végig bennem ez a röpke kis mondat. Mintha megtisztuláson mennék keresztül, ami új értelmet ad az életemnek. Lassan tudatosul bennem; ez egy életen át fog tartani.

Elképzelem, ahogy a karomban tartom őt. Már szinte látom, hogyan fog kinézni. A képzeletemben kirajzolódik az arca. Látom a kis orrát, szemét, száját. Szinte érzem, ahogy kezével az ujjamba kapaszkodik, jelezve, hogy ő hozzám tartozik.

A napi rutinból kizökkenve, elgondolkodom azon, mi mindenre akarom majd megtanítani. Meredten nézek magam elé, és azon töprengek, hogyan fogom őt nevelni. Miként akarom terelni az élete útját, hogy jó ember váljon belőle.

Aztán hirtelen kétségbe esek. Vajon fel vagyok én erre készülve? Jó szülő leszek? Tudok-e majd érte áldozatot hozni? A sok bizonytalan kérdés hidegzuhanyként ér. Nem tudom, mit csináljak? Segítségre van szükségem.

Egyszer csak könnybe lábadnak szemeim és a szüleim jutnak eszembe. A semmiből előkerülnek a régi emlékek. Mint valami időutazás, sorban jönnek elő a gyerekkoromat megfilmesítő képkockák. Elfelejtett érzések törnek fel bennem, és újból átélem azt a sok szeretetet és gondoskodást, amit tőlük kaptam.

Emlékszem, volt úgy, hogy bosszankodtam, amiért nem mindent engedtek meg. Nem értettem, miért teszik ezt. Pedig csak óvtak, védtek, féltettek. Tették ezt az én érdekemben.

Gyerekkoromban sok rosszaságot csináltam. Kamaszként még többet. Volt olyan is, hogy büntetést kaptam. Sokszor hallottam tőlük, hogy majd akkor fogom megtudni, hogy miért viselkednek így, ha majd én is szülő leszek. Akkor csak mérgesen legyintettem. Most meg szégyenkezve kinevetem önmagam.

Mindezek ellenére gondoskodtak rólam és felneveltek. Ösztönösen próbálták átadni azt a tudást, tapasztalatot és szeretetet, amit ők is megkaptak a szüleiktől, azok meg az övéiktől és ez így volt mindig is, amióta Isten megteremtette a világot.

Igen, ők azok. Rájuk van szükségem. Harminchat éves felnőttként még mindig az ő gyermekük vagyok. Ők tudnak ebben segíteni. Az ő szeretetteljes bátorító szavaik tudják bennem a bizonytalanságot megszüntetni.

Most, hogy apa leszek, döbbenek rá, milyen nagyszerű szüleim vannak.

Most tudom csak felfogni, mennyi mindent tettek értem, és mennyi mindennel az adósuk vagyok. Bármennyit is tennék értük, sosem fogom tudni visszaadni azt, amit ők adtak nekem.

Most jövök csak rá, egy módon válhatok méltóvá az ő gondoskodásukra és szeretetükre; ha megpróbálok ugyanolyan jó szülő lenni, mint amilyenek ők.

Nagy levegőt veszek és megnyugszom. Minden kétség és bizonytalanság szertefoszlik. Újból boldogság telít el, megint elmosolyodok: apa leszek.

Édesanyámnak és édesapámnak hála, most már bátran merem kimondani: jó apa leszek!

 

Kassab Adonis