Kemper Miklós: Érezzük, hogy a lelkünk összemosolyog
– Milyen korábbi kötődésed volt az egyházhoz és az egyházi zenéhez?
– Sokat voltam a Balaton mellett, mivel a nagyszüleim ott éltek. A nagyapám harangozó volt, a nagyanyám sekrestyés. Emiatt sokat ministráltam még latin nyelvű szentmiséken. Az időm jelentős részét a templomban töltöttem. Később az újlaki katolikus egyházközség kórusában énekeltem. A szopránban kezdtem, a basszusban végeztem.
Mindig az örömet és a derűt kerestem mindenben.
Ezért aztán csatlakoztam egy másik keresztény gyülekezethez, mivel az embereket ott mindig örülni láttam. Egyszerűen vonzott a pozitív életkedvük. Az orgonás templomi muzsika inkább szomorúságot keltett bennem. Végül felekezetközi csoportokhoz csapódtam, az Amerikából a kommunista vezetésű Magyarországra érkező Julia Winterberg kórusának egyik csoportjához.
Julia Winterberg: Nagyszerű élmény volt Istent dicsőíteni a nehéz körülmények között is
– Ez volt a „Jubilate”?
Egész pontosan a Continental Singers hazai formája. Ennek keretében létrejöttek nyári keresztény könnyűzenei táborok is neves és tapasztalt amerikai vendégelőadókkal. Profi tanításokat hallottunk a műfajról.
– Ekkor döntöttél úgy, hogy te is hasonlót csinálsz?
– Egy katolikus pap ismerősöm összehozott Déri Andrással, a pasaréti ferences templom karnagyával, aki mellénk állt, és a plébánián helyet szerzett a képzés számára. Abban az időben alakult az Életünk Krisztus Egyesület (ÉKE). Felkarolták az ötletemet, és szervezőként társultam a zenei elképzeléseikhez. Megálmodtunk közösen egy gitáriskolát. Elterveztük, hogy meghívjuk a már működő zenei előadókat, hogy adják tovább saját tapasztalataikat a kezdő templomi gitáros srácoknak. Először Sillye Jenő tanított 1993 januárjában. Aztán jött Dax, Pipó Józsi, Kecskés András.
– Miből állt a tananyag?
– Általában elmondtam, hogy mit szeretnék. A mintát a „contis” táborból vettem. Kértem az előadókat, osszák meg velünk, hogyan szerkesztik dalaikat. 
– Érdekes, hogy egy gitározni nem tudó mondta meg, hogy mire lenne szükség a gitáriskolában…
– Kezdetben volt egy kis ellenérzés emiatt velem kapcsolatban, aztán megbékéltek a személyemmel. Olyannyira, hogy a segítségemmel létrejött Borka Zsolti latin miséje, amelyben Déri Andris kórusa énekelt. Volt egy nagyobb durranás is. A Pécsi Hittudományi Főiskola hallgatói Iváncsits Tamás Damaszkusz című oratóriumát, zenés színjátékát adták elő, amely Pál apostol életútjáról szólt. Hogy a darab bemutatója létrejöhessen, eladtam az autómat, amelynek árából kibéreltük a Petőfi Csarnokot. 1996-ban egy szombat délután és este, két telt házas előadás erejéig megtöltöttük a PeCsát. A végén nem is fizettünk rá a rendezvényre: bejött az autó ára.
– Minek köszönhette a darab ezt a nagy sikert?
– Ebben az időben már messze túl voltunk a klasszikus beat-korszakon. A fiatalokban az egyházon belül is feléledt egyfajta belső lázadás, hasonlóan a világban már végbement folyamatokhoz. Ez
leginkább a hiteles formák és a saját nyelvezet keresését jelentette.
Egy ilyen rendhagyó hangvételű darab az egyházi körökben megtestesítette annak a vágynak a beteljesülését, hogy „mi vagyunk az egyház”. 1997-ben az ÉKE még szervezett egy gitárfesztivált, amely az egyesület tevékenységének utolsó állomása volt. Úgy hiszem, egy ideig még működött, de hogy most hol tart, nem tudom.
– A közreműködésetekkel viszont megjelent egy minőségi kottás gyűjtemény, a „kék könyv”.
– Hardi Titusz bencés szerzetes az ÉKE segítségét kérte egy gitáros énekeket tartalmazó kottás könyv kiadásában. Déri András karnagy volt a kiadvány lektora. Az összeállításnál fontos szempont volt a liturgikus szabályok és a szerzők eredeti elképzeléseinek figyelembevétele.
– Talán éppen a liturgiára való érzékenység tette ezt a könyvet egy nagyon népszerű kiadvánnyá?
– Minden bizonnyal. A gitáriskolában is akkor kezdtek el jegyzetelni a résztvevők, amikor a liturgiai ismeretekről beszélt az előadó. Jó alapot biztosított tehát a kék könyv a közelmúltban megjelent DÚR énekeskönyv összeállításához…
– Miért lett mégis vége egy láthatóan jó és hiánypótló kezdeményezésnek?
– Annak idején ez a műfaj még nem kapta meg azt a támogatást, amelyre szüksége lett volna. Még az egyházi közeg részéről sem. Emiatt generációkat veszítettünk el közben. Abból a lelkesedésből, amely ezt a zenei mozgalmat éltette, ma nem itt kellene tartanunk.
– Minek kellene lennie?
– Leginkább annak, hogy ha például elmegyünk egy misére, akkor azt tudjuk érezni, hogy a lelkünk összemosolyog. Amikor a torkunkból jön az imádság, mert közösen dicsőítjük Istent. Nem az eszünkkel jegyezzük meg a dolgokat.
Emiatt ma szükség lenne olyan könnyűzenei oktatásra, amely professzionális tudást nyújt. Kellenek a minőségi zenék, amelyek az evangéliumi örök értékek méltó hordozói lehetnek.
Az evangelizációra különlegesen nagy hangsúlyt fektetnék, mert a krisztusi örömhír továbbadása a cél. Úgy szép a közösségi életünk, ha egy húron pendülünk.
Képek: Vasárnap.hu
