Véres kezek ringatták a polgári demokrácia bölcsőjét

Kétszázharminc évvel ezelőtt a párizsi polgárok hosszú politikai huzavonát követően megostromolták a városi királyi börtön,a Bastille épületét. Szimbolikusan ezt az alkalmat szokás a francia forradalom kezdetének tekintetni, amely a kontinens és a világ későbbi történelmére jelentős hatást gyakorolt.

A francia forradalmat nem véletlenül tartják ugyanolyan történelmi korszakhatárnak, mint a Római Birodalom bukását, a mohácsi csatát vagy éppen az első világháborút. Az események hosszú éveken átívelő láncolata a felvilágosodás és demokratikus gondolkodás terjedését indította el Európa-szerte, bár az eszmék a reformok lassú, megfontolt módszere helyett vérrel, erőszakkal és háborúval terjedtek.   

A forradalom kitörését Franciaországban elhúzódó belpolitikai konfliktusok és a társadalom növekvő elégedetlensége előzte meg. A krízis egyik kiváltó oka a francia kormányzat hibás gazdaságpolitikája volt, amelynek következtében az ország egyre inkább eladósodott. Másrészt az sem segítette a királyság helyzetét, hogy az 1789-et megelőző esztendőkben mezőgazdasági termése meglehetősen rossznak bizonyult, így a parasztság és a városi proletariátus jelentős része éhezett.

E két tényező közül az első volt az, amelyik az eseményeket beindította. 1789-ben ugyanis a király, XVI. Lajos – 170 év után első alkalommal – összehívta a francia rendi gyűlést az états generaux-t, azt remélve, hogy a megjelent rendek segítenek számára megoldani az ország anyagi problémáit.

Ehelyett azonban az említett rendek – amelyek joggal érezték úgy, hogy az abszolutisztikus francia uralom kiszorította őket a hatalomból – megfogalmazták saját követeléseiket az uralkodó felé. Az első két rend, a nemesség és a papság célja az volt, hogy visszanyerjék a 17. században elvesztett hatalmukat, és felszámolják a királyi egyeduralmát.

A harmadik rend, a városi polgárság képviselői azonban ezeknél a követeléseknél jóval tovább mentek. Ők ugyanis 1789 májusában – alapul véve a korábbi angol, illetve amerikai példát – a királytól független alkotmányozó nemzetgyűlést kiáltottak ki, és azt követelték, ne csak a kiváltságosok – vagyis főként az első két rend –, hanem a teljes lakosságot képviselő, demokratikus nemzetgyűlés testesítse meg a törvényhozó hatalmat. Velük tartottak a másik két rend azon tagjai is, akik hittek a felvilágosodás eszményéhez kapcsolódó ideákban.

A király először betiltotta az alkotmányozó nemzetgyűlést, majd szorult helyzetét érzékelve mégis engedélyezte működését, de a követeléseiket nem fogadta el, s időközben a királyi katonaságot a főváros térségébe csoportosította át. Ennek híre azonban hamar elterjedt a városi polgárság körében. A helyzetet súlyosbította, hogy az uralkodó elbocsátotta Jacques Neckert, a polgárság körében is népszerű pénzügyminisztert.

A párizsiak elégedetlensége a tetőfokára hágott, feldühödve megrohamozták a városi börtön, a hírhedt Bastille épületét, ami az abszolutista királyi kormányzás, az ancien régime szimbóluma volt. Az előző évtizedekben ugyan jó néhány politikai foglyot zártak az erődítménybe, 1789-ben éppenséggel nem volt „telt ház”: az ostrom idején mindössze hat embert őriztek falai között. Ebből adódóan az ostrom célja értelemszerűen nem a foglyok kiszabadítása, sokkal inkább az ott elhelyezett jelentős mennyiségű, mintegy 30 000 fontnyi lőpor megszerzése volt.

Július 13-án a párizsi polgárok feltörték a városi fegyverraktárakat, és azt követelték a Bastille parancsnokától, Bernard-Jourdan de Launay-től, hogy adja át az erődben tárolt lőport. A katonatiszt megtagadta a kérést, feszült helyzetben lövöldözés kezdődött a börtön védői és a tömeg között, a párizsiak megostromolták az épületet.  

A Bastille ostroma. Kép forrása: Wikimedia commons

Másnapra a tömeg még nagyobbra nőtt. Launay érzékelve azt, hogy a polgárságot a félelem is vezényli, s bízva abban, hogy jó szándékát bizonyítva sikerül lecsillapítania a tömeget, beengedett egy követséget a börtön épületébe. Lépésével azonban éppen ellenkező hatást váltott ki. A küldöttség ugyanis beszámolt arról, hogy a katonaság nem tudja megvédeni a Bastille-t, a börtön bevételére buzdította a polgárokat.

Július 14-én kora délután a polgárság rohamra indult, ezt a támadást azonban a börtön védői még el tudták hárítani. Sorsukat az pecsételte meg, hogy dezertált katonaalakulatok ágyúkkal felfegyverkezve csatlakoztak a felkelőkhöz. A parancsnok ezt látva a szabad elvonulás fejében kitűzette a fehér zászlót, miután azonban letették a fegyvert katonáival, a feldühödött polgárság rájuk rontott, és akit csak tudtak, legyilkoltak közülük. A halott katonák fejét később lándzsákra tűzve hordozták körbe a városban.

A forradalom kitörése azért is volt jelentős, mert végleg megingatta a francia királyi katonaság morálját: az események hírére majdnem az összes regiment átállt a felkelők oldalára. A király emiatt kénytelen volt elfogadni követeléseiket, és hozzájárulni az alkotmányos átalakuláshoz. Ekkor nem lehetett tudni, hogy július 14. még csak a forradalom, illetve több éven át tartó bel- és külpolitikai viszályok kezdete.   

Az emberi és polgári jogok nyilatkozata, amely 1789. augusztus 26-án, másfél hónappal a Bastille ostroma után készül. Kép forrása: Wikimedia Commons

A Bastille bevétele azonban minden kétséget kizárva jelezte, hogy a francia és az európai történelem egyaránt új korszakba lépett, noha ez az elkövetkező huszonöt évben elsősorban vért, halált és harcokat hozott a kontinensre, egészen 1815-ig, a napóleoni háborúk végéig.

Forrás: rubicon.hu, historyonthenet.com. Kiemelt képünkön Eugéne Delacroix festménye A Szabadság vezeti a népet című alkotás látható. A kép forrása: Wikimedia Commons