Tény, hogy Facebook nélkül az emberek nagyobb része üresnek és kevésnek érzi a napjait. Olyan függőség alakult ki a Facebook-felhasználó és fiókja közt, amire egy tamagocsi is irigykedne. Ebben a térben beszélgetünk, informálódunk és szórakozunk. Olyan kapcsolat ez, ami túlnőtt rajtunk. Már nem mi kontrolláljuk az életünket, hiszen:

„mindenkinek van Facebookja”.

Még most is sokan ellenállnak, és nem regisztrálnak. Akadnak, akik ugyan félig törtek csak meg, és „még” kamu névvel mernek belépni az online térbe, és olyan is, aki bár használja, de a minimálisra szűkíti az információkat magáról. Mindenesetre, ha van a mai világnak Nagy Sándorja, ami meghódította az ismert világot, az a Facebook. Még akkor is, ha egyes országokban tiltják.

Olvastad gyerekkorodban – vagy gyerekeidnek – a Momót? Michael Ende disztópikus gyermekmeséje egy sivár modern nagyvárosban játszódik, ahol szürke urak jelennek meg, és rábeszélik az embereket idejük átadására, hogy aztán annak fogyatkozásával életük is egyre sivárabbá váljon – idézi fel a szerző a Mandineren.

hirdetés

Talán Ende sem gondolt arra, hogy az időrabló szürke urak akár trükkös alakváltók is lehetnek.

Néha szétfilterezett nyaralási képpé alakulnak, esetleg gasztrofotóvá, ezoterikus tanokká, macskás GIF-ekké, szeriőz hírcunamivá vagy éppen kattintós fake news kacsákká. Szépen sorjázni kezdenek a képernyőkre tapadt szemű emberek előtt – írja Rajcsányi –, akik gép előtt görnyedve, forgalmas utcán vagy a hitvesi ágyban katatón üzemmódban szkrollozva nézik mások életét. Vagy azt, ami annak adja ki magát.

Ha egyszer-egyszer felocsúdunk, hüledezve nézünk körbe, hogy hová lett az időnk.

Ami valamikor még megvolt. Pedig most is ugyanannyi órából áll a nap, most is ugyanannyi lényeges esemény történik a világban, mint régen. És most is megvannak a szeretteink, a barátaink, a nekünk fontos emberek a háromdimenziós, látható, tapintható, szagolható, bejárható valódi világban. De mintha mindannyiunk közé érintőképernyők ereszkedtek volna. Átalakul és összezavarodik minden: élmény és élményátadás, munka és munkaszervezés, barátság és ismerősség, magánéleti és politikai cselekvés, dologidő és szabadidő, jelenidő és múltidő. És minderről tudunk. Értjük, megértjük, megfontoljuk. És mégis, hümmögve, fejünket csóválva, de maradunk a színpompás időrablók fogságában.

Profik ugyanis. Tudják, mi kell nekünk – világít rá Rajcsányi –, és még inkább tudják azt, mit kell csinálniuk ahhoz, hogy pont arra érezzünk szükséget, amit ők kínálnak.

Bezabált minket ez a szörnyeteg.

És még hálásak is vagyunk neki emiatt. Kényelmesen elhelyezkedünk az egyedileg nekünk tervezett, ránk varrt, pihe-puha kis rózsaszín, kellemes visszhangkamráinkba, ahonnan minden kellemetlen személyt, rossz hírt és zavaró ellenvéleményt kiszűrtünk, aztán ott is ragadunk örökre.

Nézzünk végig az emberi történelem legnagyobb despotáin, Ramszesz fáraótól Nérón, Szulejmán szultánon és Napóleonon át a 20. századi Sztálin-Hitler-Mao triumvirátusig! A két kezüket (vagy inkább milliónyi alattvalójuk kezét) adták volna azért a tudásért, amit a mai időrablók felhalmoztak rólunk – életünkről, minden pillanatunkról, tudásunkról és tudásszerzési próbálkozásainkról, szokásainkról, véleményeinkről, magánbeszélgetéseinkről. Mindenről, ami az embert jelenti, amiből egy emberi élet összeáll.

Az Adolf meg a Joszif és bürokráciáik kispályás, féltudású, analóg adathalászok voltak korunk technológiai óriáscégeihez képest.

Tizenöt éve, 2004. február 4-én egy Mark Zuckerberg nevű, kissé magának való harvardi diák a koliszobájában elindította a TheFacebook nevű egyetemi ismerőskeresési platformját. A többi történelem. És szédületes biznisz. És előre megfontolt szándékkal történő, különösen nagy értékre elkövetett időrablás.

És civilizációnk történetének legnagyobb szabású, tömeges tudat- és magatartásformáló emberkísérlete. És a kísérlet sikerült.

– sommázza a Mandiner szerzője.

Forrás: Mandiner