Ebédidőben volt egy kis időm. Elmentem sétálni a belvárosba, és a Bazilikához érve beültem az Oltáriszentség elé pár percre élni. Nem rohansz sehova, nem tekintesz se jobbra, se balra, és ha cikáznak is a gondolataid, a Teremtő jelenlétében megfoghatod az időtlenségnek azt a lényegét, amely mentes minden olyan dologtól, mint az „elkésel” vagy a „fölösleges”.
Belegondoltam, hogy milyen kiváltságos az én helyzetem, miközben hallgatom az unott hangon turistákat vezető ember kápolnába beszűrődő hangját. Az utóbbi időben a legkülönbözőbb afrikai kultúrák és országok keresztényeinek sorsát követtem szemmel. Írtam a számokról, írtam akciókról és reakciókról, állami intézkedésekről, embereket kizsigerelő rendszerekről, és olyan emberi méltóságot legmélyebb rétegeiben sértő dolgokról, melyek a szó legteljesebb értelmében felfoghatatlan az ebből a szempontból áldásosan korlátolt képzelőerejű, átlag európai számára.
Megszületünk, iskolába járunk, megtanulunk valami szakmát, elhelyezkedünk, családot alapítunk, bár ma már ez nem divat. Reggel felkelünk, főzünk egy kapszulás kávét, beülünk a kocsinkba, vagy feltuszkoljuk magunkat egy buszra, dolgozunk, és méltatlankodunk, mert mindig mindenre kevés a pénzünk. Este hazamegyünk, bekapcsoljuk a HD tévénket, csinálunk egy pohár teát, vagy még bedobunk egy kávét, hogy egy kis plusz munkát még belesűrítsünk az amúgy is hosszú napunkba.
hirdetésAz érem másik oldala
Egyik hajnal fegyverropogásra ébredünk, mert a támadók a virradat előtti álom idejét használták ki a rajtaütésre. A szomszéd házból kihurcolják az embereket, majd az utcán agyonlövik. A családtagjaink otthon félnek és szomorkodnak, de már régóta számítottak erre, nincs is ebben nagyon semmi meglepő, hisz keresztények, kurdok, zsidók, vagy más kisebbségek voltak. Félünk mi is, mert ma mi vagyunk soron, ma nekünk kell az élelmiszer ellátmányért menni. Nincs messze, csak 10 km. Belegondolni abba, hogy a másik életfelfogás szerint működtetett államban bárki, bármikor nekünk ronthat, megkövezhet, megerőszakolhat, lelőhet… Milyen jó is lenne, ha nem kéne ilyenektől félni, mikor lemegyek egy zsugor vízért a közértbe. Ha nem zárnák le vasárnaponként az utakat kifejezetten azért, hogy ne tudjak eljutni a templomba. Ha nyugodt szívvel el tudnám engedni taníttatni a gyerekemet, mert nem félnék attól, hogy kék-zöld foltokkal jön haza, ha egyáltalán hazajön. Ha lenne egyáltalán munkám, amivel kereshetek is valamit, hogy eltartsam a családom, biztosan nem azon mérném le a munkaadóm minőségét, hogy hány százalékban ad munkát fehér férfiaknak, nőknek és mindenféle etnikumoknak.
Érezzük ugye a két történet közti feszültséget?
Vannak emberek, akik így élnek minden nap. Akárhova is tartozol, akármilyen elveket is vallasz, te sem szeretnéd, hogy egy általad belátott igazság miatt (mint például, hogy elfogadod: a Föld nem lapos) benne legyen a pakliban minden nap, mikor kilépsz az ajtón, hogy ott helyben megölnek. Vagy ki sem kell lépned, mert rád zárják és rád gyújtják a házadat. Valószínűleg felháborodnál ezen, mert hát te is ember vagy! Érsz te is annyit, mint mások! Pontosan. Annyit érsz, mint mások. Se többet, se kevesebbet. És ha szeretnéd jobb helyként itt hagyni ezt a helyet, mint ahogy megkaptad, segíts ezeknek az embereknek, akik nem tudnak segíteni magukon. Akik már nem háborodnak fel az igazságtalanságon, csak egy keserédes mosollyal, Istenben bízva nekivágnak az új napnak.
Érezzük, hogy az életünk egy olyan egyedi közeg, amelyben egyedüli és kiváltságos módon cselekedhetünk. Tehetünk magunkért, másokért, zarándokolhatunk az úton és sokszor nem is ez a zarándoklat a legnagyobb erőfeszítés, hanem magának az útnak a kiválasztása. Sokan állandóan jelekre várunk, hogy meglássuk, valóban a jó irányba haladunk-e.
De jeleket látva járni az úton nem nehéz, ahhoz nem kell bátorság.
Bátorság nélkül pedig nem tudunk igent mondani egy jegyességben megesett szűznek. Bátorság nélkül nem tudjuk egyetlen kérő szóra eldobni a hálót. Bátorság nélkül nem tudod végigjárni a keresztutadat.
Varga Gergő Zoltán
