„Megsértette a világ összes katolikusát” a chipsreklám, számol be az index.hu egy olasz televíziós hirdetésről, amiben apácák sós, ropogós sült burgonyaszirommal áldoznak. Első olvasatban döbbenetesnek tűnik, az Európában napi gyakorlattá váló keresztényüldözések láttán felháborodás és düh fog el. Azért rákattintok a harmincmásodperces kisfilmre.

Jönnek az apácák a misére. Ezalatt egyikük (talán az apátnő?) előkészítené az eucharisztiát tartalmazó kelyhet, kifordítja, de látszik, hogy üres. Erre elővesz egy chipses zacskót. Vágás. Áldozáshoz készülődnek a szerzetes nővérek, az idős – kissé szenilis? – pap az első nő szájába helyezi az ostyát, az apáca kettéharapja, arcán öröm omlik szét. Pap gyanakodva belepillant a kehelybe: chipsek vannak benne. Mindenki szemrehányóan oldalra néz, ahol az iménti nővér lelkesen ropogtatja a zacskóból a burgonyaszirmot.

Meg vagyok sértve? Nem is tudom.

A publicista általában kinyilatkoztat. Én most bizonytalankodom. Az index.hu idézi az olasz rádiót és televíziót felügyelő katolikus csoport vezetőjét, aki istenkáromlásnak minősíti az esetet. „Krisztust burgonyachipsszé alacsonyították le”, szól a vád. A reklámot levetették a tévék műsoráról, bár online továbbra is elérhető maradhat.

hirdetés

Kétezer éve szokva vannak hozzá a keresztények, hogy hol finomabban, hol durvábban, hol csak lokálisan, hol nagyobb tereken üldözik, megalázzák, gúnyolják őket. Ha nem jövendölte volna meg Jézus Krisztus mindezt hajszál pontosan – „ (…) kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a nevemért” (…) –, még aggódhatnánk is, hogy örök ellenszélben, esélytelenül küzdünk egy gyenge isten elfogadottságáért. De bármennyire is vesztesnek tűnik a helyzetünk, kétezer év után is magabiztosan és reménnyel eltelve idézhetjük a Tamásnak mondott szavakat. „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn. 20, 29)

Most, amikor a szabadságjogok kiteljesedésének korát éljük, mintha a különböző jogokat elkezdtük volna kijátszani egymás ellen, hogy csökkentsük vagy megszüntessük azokat. Legtöbbet a szólásszabadság veszített. Némely kifejezéseket, tartalmakat, sőt sugalmazásokat és áthallásokat is bizonyos helyeken már büntetni rendelnek. Előbb-utóbb minden közösségnek meglesznek azok a sérelmei, amelyek miatt – ha már a többiek adminisztratívan védik a maguk érdekeit – ők is betiltást követelnek. Rajtunk keresztényeken annyi méltánytalanság esett (és esik) már meg, hogy természetes reakciónak tűnik: ha minket bántanak, akkor tessék azt is ugyanolyan határozottan üldözni. Ez azonban csapda, ami a szólás- és véleményszabadság teljes ellehetetlenüléséhez fog vezetni, s mivel a hatalom és az erő olyanok kezében van, akiknek világképe gyökeresen eltér a miénktől (talán mondhatom, hogy egyenesen sátáni), az ő érdeküket szolgálja, ha mi is beállunk ebbe a tiltó-siránkozó-áldozati pózba.

Ráadásul tévútra visz, hiszen ennél sokkal veszélyesebb tartalmakkal bombáznak folyamatosan, 24 órában, gyakran észrevétlenül. Ha ezt a reklámot betiltják, az azt a képzetet kelti, hogy a keresztények „uralják” a médiát, politikát, közéletet, a „keresztény gondolatrendőrség” veszélyezteti a szabadságot, és más keresztényellenes műsor nincs is, hiszen ha volna, azt épp úgy betiltanák. (Nagyon hasonló volt a kilencvenes években, amikor a magyar televízió következő heti programjában megjelent a Krisztus utolsó megkísértése című film, ami ellen az egyház tiltakozott. Végül levették műsorról, és megannyi liberális ateista véres szájjal szidta a keresztény kurzust és az egyház korlátlan befolyását, miközben tömegével ontotta a média a keresztényellenes tartalmakat. Pont ezt az egyetlen – és véleményem szerint végső üzenetében keresztény szemmel is vállalható alkotást – nem engedték lejátszani.)

Szerintem ez a – hirdetések özönében megbúvó, kevesekhez eljutó, az információtenger aprócska, gyorsan elülő hulláma – reklám inkább szellemes, amúgy nagyon olaszosan könnyed, humoros. Az egész közeg (a fiatal apácákkal, a hangulatos miliővel) vonzó, otthonos, nem rideg vagy pláne ellenszenves. A témaválasztás maga is alátámasztja, amiről annyit beszélünk: Európában az ateista is keresztény. A befogadó számára ismerős környezet, ismerős aktus, magyarázatra nem szoruló poén; igazán azzal tudunk viccelni, amit ismerünk és szeretünk.

Pontosan azok, akiknek ehhez mélyen közük van, egy másodpercig sem fogják gondolni, hogy az Úr teste helyettesíthető burgonyaszirommal.

Mivel azok a csipszdarabkák – láttuk, a pap tudta nélkül egy bolti műanyagzacskóból kerültek oda – nem lettek átváltoztatva. Istenkáromlás az lett volna, ha a valóban megszentelt ostyával tesznek valami csúfságot. De még az is legyen azok baja, akik megcselekszik. Az Istenben az sem tenne kárt, csak azokban, akik maguk rontják ezzel a saját esélyeiket. Tulajdonképpen a mi felhorgadásunk elsősorban nekik szól, mégpedig azért, mert parancsot kaptunk, hogy terjesszük az örömhírt a pogányok között is, és felelősséget viselünk a megismert igazság birtokában az ilyen szerencsétlen eltévelyedettekért.

Arra jók az ilyen alkalmak, hogy kicsit végig gondoljuk magunk is a hitünk pilléreit, és párbeszédbe elegyedjünk azokkal, akik még nem értik. Ne betiltsunk, ne gyűlöljünk (még ha első reakciónk ez is lenne), hanem igyekezzünk felvilágosítani, meggyőzni.

És mivel nekünk van igazunk – mert nekünk van igazunk –, ezzel nem kockáztatunk semmit. Ellenben, ha mindenki korlátozásokat követel, az igazság is tiltás alá fog kerülni, mint a Bibliát idéző, és ezért perbe fogott finn politikus, Päivi Räsänen esetében.

Ezt viszont ne engedjük soha!