Európában minden kornak megvoltak a maga prioritásai, sőt megkérdőjelezhetetlen szentségei. Ahogyan egy középkori királyság nem lehetett ateista, az ezerkilencszázharmincas években a kommunizmus és a Szovjetunió ellenségnek számított (ugyan hat évig hirtelen szövetséges lett, de aztán megint mumus), jelenleg úgy számít a demokrácia a „tudomány mai állása szerinti” kizárólagosságnak.
Más kérdés, hogy a demokrácia pontos mibenléte meglehetősen képlékeny fogalom. Ukrajna például támogatott demokrácia, bár elhalasztották az esedékes elnökválasztást, ellentétben a diktatórikus Oroszországgal, ahol viszont megtartották. Putyin nyert is 87 százalékkal, ami azonban a nyugat szerint nem utal demokratikus rendszerre. (Igazából a legjobb a fontos témákról meg sem kérdezni az embereket, mint például a migráció támogatása vagy az Ukrajnának szánt segélyek és fegyverek, mert esetleg kiderülne, hogy az emberek nem is helyeslik ezeket. Ezzel szemben Magyarországon, ahol megkérdezték, súlyos bajok vannak a demokráciával.)
Putyin elsöprő győzelme gúnyos kommentárokat kapott nyugatról, bár nem tudom, az 51 százalékos diadalok, amikor az ország egyik fele nyilvánvalóan elégedetlen, csalódott, és sokszor csak az újra számolt levélszavazatok döntenek, mitől igazságosabb? Ha van egy elismerten jó vezető, akkor annak 75-80 százalékot illik kapnia, ez alatt tulajdonképpen nem is beszélhetünk széles legitimációról. Ha nincs ebben viszonylagos konszenzus, akkor a nemzet szétesik acsarkodó klikkekre.
Ami tehát a hazai ellenzéknek – az egyoldalú nyugati médiával és szinte kizárólag balliberális kormányzatokkal megtámogatott – fő mantrája, hogy Magyarországon nem érvényesül a demokrácia és a jogállam, éppen ezt a többségi akaratot vonja kétségbe. Ez arra utal, hogy a parlamenti választások eredményét nem tekintik demokratikusnak, bár érdekes módon az ellenzék által elnyert egyéni mandátumokat (Budapest esetében 17-1 arányban, ami nyilvánvalóan nem tükrözi hitelesen a főváros lakosságának pártszimpátiáját), vagy a helyhatósági választások eredményeként hatalomra jutott megannyi baloldali polgármestert (beleértve Budapest főpolgármesterét) mégis legitimnek tartják.
hirdetésA többségi akaratnak (népuralom) a hazai politikában megnyilvánuló túlzott egyértelműségét fordított logikával a demokrácia hiányosságának próbálják beállítani. És mivel sem közjogilag, sem a programok szintjén nem tudnak megfelelő alternatívát felmutatni, ezért bármilyen jól felhasználható ügyre mint lényegesre csapnak le (kegyelmi ügy, kapcsolati erőszakból kinövő nárcisz Messiás), hátha megbuktatják a kormányt, a második lépéssel (tudniillik hogy pontosan mi és ki jönne helyette) egyelőre még nem foglalkoznak.
Természetesen a többség akarata nem feltétlenül azonos a többség érdekeivel, láttunk olyan demokratikusan megválasztott kormányt, amelyik nem sokat bajlódott ilyesmivel. De ha a demokráciát jelöltük ki mint egyetlen megoldási útvonalat, akkor illik is betartani a szabályait. Bármilyen súlyos válságot hozott létre a Gyurcsány-kabinet, bármilyen elsöprő erejű elégedetlenséggel találta magát szembe, az akkori ellenzéki pártok kivárták, míg népszavazásokon és országgyűlési választásokon keresztül leválthatták.
Ezért átgondolatlanok azon baloldali politikusok, művészek, celebek sirámai, akik nem hajlandók felfogni, hogy a jelenlegi kurzus sokaknak (igen, az aktívan politizálók többségének) szimpatikus, képesek a fő irányelvekkel azonosulni; még ha – nem lévén sem robotok, sem teljesen egyformák – bizonyos esetekben nem is értenek egymással vagy a hatalommal mindenben egyet. Amikor tehát az – egyébként sem homogén – ellenzék gyökeres változást, sőt forradalmat vizionál, a szerintük vészesen kibillent dolgok helyrerázódását kívánják, valójában egy kisebbség narratíváját szeretnék újra hatalomba juttatni, tehát nyíltan antidemokratikusak. A „menjünk ki az utcára és zavarjuk el őket” hozzáállásukkal azt hiszik, csak egy kicsi hiányzik, kicsivel több ember, no meg egy jó vezér (persze nem véletlen, hogy ilyen nem adatik tizennégy, sőt harminc, de igazából ezer éve a globalista-nemzetietlen-baloldalon), valójában figyelmen kívül hagyják, hogy ha az utcát jelöljük ki döntéshozatalara, ott megjelenhet a másik oldal is (néha meg is jelenik, mint a Békemeneteken vagy nagyobb ünnepi rendezvényeken), s az polgárháborúval járna. Vannak is erre kísérleteik (ld. Törley asszonyság provokatív fellépése a Nemzeti Múzeumnál március 15-én), de ezek elbuknak a nemzetiek számbeli fölényén. A liberálisoknak tehát nem marad más reményük, mint a szintén hátrányosabb helyzetben lévő Ukrajnának: külső segítséget (pénzt, fegyvereket) szerezni, ami azonban a polgárháborút már más síkra tereli, és ha így nézzük, akkor ez inkább tekinthető hazaárulásnak, mint egyenrangú felek küzdelmének. Sokszor megéltük, hogy az ellenséges hazai erők külső segítséggel hatalomra vergődtek, leszámoltak a nemzeti oldallal; éppen erről szólnak az ünnepeink, de az eseményeket nem Habsburg vagy orosz-szovjet szemszögből értékeljük. Amíg tehát nincsenek megszálló csapatok, szerencsésebb békésen dönteni a hatalom birtokosairól, és pont erre találták ki a választásokat. Ezeknek az eredménye pedig jelenleg – négy kétharmad után – elég egyértelmű.
Címlapkép: A Civil Összefogás Fórum – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF-CÖKA) Békemenetének résztvevői a Margit hídon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján, 2022. március 15-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
