Istenképek – és a Találkozás. Beszélgetés Béri Renátó kármelita szerzetessel
– Hogyan lett Renátó atyából kármelita?
– 14–15 éves korom körül volt egy megtérés-tapasztalatom, ekkoriban vált egyértelművé számomra Isten jelenléte, szeretete az életemben. Bár nem gyakorló vallásos, de nagyon szerető családból származom, a szeretet légkörében nevelkedtem – épp ezért ez a megtérésélmény is természetes volt számomra, sőt, valahogy ezzel együtt az is rögtön egyértelművé vált, hogy a papi-szerzetesi élet az én utam… Máig kicsit megmagyarázhatatlan, hogyan lehetett ez 14-15 évesen ennyire egyértelmű, de valóban az volt. Pedig „nagy példákat” sem láttam magam körül; egyházmegyés atyákkal találkoztam ugyan, de szerzetesekkel – pláne kármelitákkal – soha életemben. Elkezdtem ismerkedni a különféle lelkiségekkel, leveleket írtam a nagy rendeknek – amikor hirtelen lett egy nagyon meghatározó olvasmányélményem. Keresztes János A lélek sötét éjszakája című művét olvastam el – a kötet elején szereplő vers különösen is megérintett. Nem sokat értettem az egészből, de a nyelvezet, a szimbólumok, a mű misztikus hangulata mélyen hatott rám. Lám-lám, itt egy szent, aki úgy beszél Istennel, ahogyan én szoktam, ez az én nyelvem, az én miliőm, én is így próbálok Istennel együtt élni. Kiderült, hogy kármelita volt. Nézzük meg, vannak-e egyáltalán Magyarországon kármeliták! Vannak. Írtam egy e-mailt a tartományfőnöknek, aki egy nagyon kedves, hosszú levélben válaszolt: gyere Pestre, nézz el hozzánk, könyveket is adok neked… Ez 2002 nyarán történt, harmadikos gimnazista voltam. Felmentem Pestre, és a Huba utcai templomba először belépve ismét volt egy csendes, mégis nagyon meghatározó élményem. Ennek a templomnak a színvilága, egész hangulata megint azt a korábbi érzést hozta elő bennem: ez az enyém, hozzám tartozik. Megérkeztem, tudom, hogy ide tartozom. Aztán végre találkoztam a közösséggel is – és érettségi után, 19 évesen be is léptem a rendbe.
– Szinte hihetetlen, hogy milyen kevés akadállyal, vagy „jellegzetesen mai” nehézséggel találkozott. Ez repülésnek tűnik! Semmi bulizás, nagy társasági élet?
– Az a helyzet, hogy soha nem voltam bulizós típus. Otthonülő, jótanuló, erkölcsös gyerek voltam – tényleg. De azért „repülésről” sem volt szó: ha nagy kísértésekkel – ekkor még – nem is, de komoly nehézségekkel azért szembe kellett néznem. Az egyik ilyen a szüleimtől való elszakadás volt. Annak ellenére, hogy rendkívül pozitívan álltak a döntésemhez, és azt mondták, „Akkor vagyunk boldogok, ha te is boldog vagy”, azért persze féltettek. Korábban nem nagyon hagytam el a családi fészket, és azt se tudtuk, pontosan milyen is ez a szerzetesi világ. Segítő közösség vesz majd körül, persze, mégis kérdés volt, hogyan tudok a saját lábamra állni. De elengedtek. Tehát olyan kísértést, hogy ne válasszam ezt az életformát, nem éltem át. (Az ilyesmik majd később, már a szerzetesi életem során jelentkeznek…) Inkább elhúzódó nehézségekről, megoldandó problémákról volt szó. Leginkább az elszakadást, a felnőtté válást kellett megharcolnom.
– Kicsit azért is kérdezem ezeket, mert Renátó atya az előadásaiban rendszerint igen „messziről” indít, alapvető elakadásokról, ösztönös késztetésekről – vagy ha úgy tetszik, kezdet előtti lépésekről is nagy hangsúllyal beszél. Az ember azt hihetné, hogy ennek személyes gyökerei vannak, hogy a saját tapasztalatai, elakadásai és megtorpanásai miatt tud ilyen megértő lenni ezek vonatkozásában.
– Valóban, sokan gondolják, hogy mivel gyakran beszélek – mondjuk – a negatív istenképekről és ezek kötődéséről a negatív szülőképekhez, biztosan nekem is rossz tapasztalataim lehettek a családommal kapcsolatban. Mint mondtam, ennek pont az ellenkezője az igaz – és úgy látom, épp ennek tükrében kezdtem el idővel világosan látni, hogy sokak lelki életét milyen alapvetően akadályozzák a negatív szülőképek. Beszélgetések, találkozások révén ébredtem rá, hogy milyen kiemelkedően fontos területről van szó, és hogy mennyire jó lenne erről beszélni. Hasonló a helyzet a különféle vágyak, ösztönös késztetések vonatkozásában is. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az előadásaimban tárgyalt témákkal kapcsolatosan ne szereztem volna saját tapasztalatokat, épp csak nem olyan módon, hogy mondjuk a jelenlegivel ellentétes életet éltem volna, és mintegy abból „emelkedtem volna ki”. A Lélek sötét éjszakájáról tartott előadásokban például minden tekintetben saját tapasztalatból beszélek. A saját magamról és a rendemről alkotott illúziókkal, az illúzióvesztés nehézségeivel bőven meg kellett küzdenem, azután az összes olyan „kezdőkre” jellemző problémával is, amit Szent János a Lélek sötét éjszakájában említ, elakadásokkal, krízisekkel, szárazságokkal, kételyekkel.
– A legtöbb előadásában egyenesen úgy tűnik, mintha „kihátrálna” a keresztény gyakorlatból… pontosabban annak egy szintjéből (vagy formájából).
– Az Istenkapcsolatra vezető út soha nem lehet elég tiszta; soha nem vagyunk megérkezve ezen az úton, mindig vannak dolgok, amiket újra kell gondolnunk. Ebben az értelemben valóban megjelenik az előadásaimban egyfajta „kihátrálás”. Igen, sokszor új alapokra kell helyeznünk a hitünket, a lelki életünket, és ehhez kicsit ki kell lépnünk mindabból, amit addig megtanultunk, amit korábban megtudtunk Istenről és a lelki életről.
Gyanítom, még így is nagy döbbenet lehet számunkra a túlvilági lét, az Istennel való első, immár teljesen valóságos találkozás. Hiszen rengeteg dolgot rávetítünk Istenre, még talán mi, keresztények is. Azt hisszük, sok mindent tudunk Jézusról, Isten Fiáról, de valójában gyakran dobozba zárjuk – és neki magának sem engedjük, hogy az istenképünkön változtasson, alakítson.
Ez pedig nem valami aprócska probléma, hiszen bizonyos értelemben ez a „döbbenet” maga az Ítélet: találkozás(om) Istennel, találkozás a valósággal. Felkészültem-e rá, tényleg Őt akartam-e az életemben? Halálom pillanatáig tudok menekülni saját magam és Isten elől, akár vallásos emberként is; átnevezem, letagadom, elnyomom a realitást. Persze szó sincs róla, hogy Isten bármilyen értelemben is zsákbamacskát árulna… Jézusban világosan elmondta nekünk, hogy Ő milyen. Hiszem, hogy ha valódi odaadással fedezzük fel Jézust és az Ő üzenetét, elkerülhetjük a túl nagy meglepetést. De vajon mindig látjuk a fától az erdőt – a vallástól, az egyháztól Jézust? Ez az én nagy, visszatérő kérdésem. Sőt, kicsit küldetésemnek is érzem, hogy újra meg újra kimozdítsam a hallgatókat a betanult, evidenciaként vett, megmerevedett istenképek világából.
– Pontosan hol van a határ ebben a „kimozdításban”, Istenkereső-valóságkereső „felforgatásban”?
– A „felforgatás” – ha így akarjuk nevezni – a formák, képek, nyelvezet szintjét érintik. Az örök tartalmakra, a dogmákra, a kinyilatkoztatott igazságokra természetesen egyáltalán nem vonatkozik. Isten Szentháromság – mondja a dogma, amit nekem eszem ágában sincs kétségbe vonni. Az én kérdésem az ezt illető elképzelésekre, a formába öntésekre vonatkozik.
Miért rajzolunk le magunknak egy szakállas öregurat meg egy galambot? Sokan épp az ilyesmik miatt nem tudnak igazán mit kezdeni az Atyával és a Szentlélekkel.
A forma – tudjuk – kulcs a tartalomhoz… Fontos, hogy mai nyelven, a mai ember saját nyelvén szóljunk az örök igazságokról. – Az egyház mindig a lényegről, valóban Istenről beszél – de sokszor kínaiul. Sokakon érezni, hogy nem szeretik a tartalmat és a formát megkülönböztetni; utóbbit olykor olyan vehemenciával védelmezik, amely egyedül a lényegnek járna ki.
A vallásos élet egyik legnagyobb kísértése, hogy az identitásunkat, biztonságtudatunkat nem a tartalomhoz, a lényeghez, hanem a formához kötjük.
Sokan úgy érzik, hogy a formában bekövetkező változtatások miatt létük alapjaiban rendülnek meg… mintha kihúznák a lábuk alól a talajt. Úgy gondolom, ennek a hátterében súlyos önismereti problémák vannak.
– A Lélek sötét éjszakájához kapcsolódóan tartott hosszú előadás-sorozata egyik alkalmán a gőg „születéséről” szólva azt mondta (nem szó szerint idézem): az ember ráeszmél saját kicsinységére, majd visszariadva az Isten által felkínált fejlődés nyomán várható fájdalomtól inkább úgy dönt: önmagát emeli fel. Ez nem a gőg bűnének „elpszichologizálása”? Hiszen mi sem érthetőbb annál, mint hogy „a mai ember” visszariad a fájdalomtól…! Nem lehet, hogy a gőg ennél nagyobb misztérium?
Ebben az előadásban arra törekedtem, hogy a miértet megragadjam.
Hiszen mondogathatom, hogy ezt meg azt többé nem csinálom, keményen magamra parancsolhatok, de ha nem látom át, miért történik meg velem ugyanaz újra meg újra, akkor igazán tenni sem fogok tudni ellene.
Valami történik, lezajlik a pszichében, amikor a gőg bűnébe esem; ezekre a gyökerekre próbáltam rávilágítani – messze nem azért, hogy a bűnt rossz értelemben „érthetővé”, vagyis elfogadhatóvá tegyem. (A Sátán bukását jelentő gőg valóban hatalmas misztérium, és tényleg nem érthetjük meg egészen – de úgy látom, hogy az ember esetében jóval közelebb tudunk menni a gyökerekhez.)
– Hogy látja, melyek a leginkább jellegzetesen mai elakadások?
– Itt mindenekelőtt ismét a szülőkkel való kapcsolatot emelném ki, a család fontosságát. A családok krízisben vannak, mondják, és ez így is van. A szülő sokszor nincs jelen a gyerek életében. Ez a lelki életben való elakadásoknak nagyon sokszor erősen ott van a hátterében, és akár komoly törekvőknél is elakadáshoz vezethet. Jellegzetesen modern elakadás az is, amit „a segítségkérés szégyenének” nevezhetnénk; félünk segítséget kérni, akár mi, keresztények is – nem vagyunk hajlandók felismerni, hogy bizonyos pszichés gyökerű problémáinkban bizony nem(csak) az imádságra, a vallásosságunkra kellene számítanunk, hanem szakembert is fel kellene keresnünk. Jellegzetesen mai probléma még az izolálódás, az elmagányosodás, a kisebbségi érzés, az önbizalomhiány. Sokan nem találnak párt maguknak, mert egyszerűen képtelenek elhinni, hogy kellenének valakinek.
Hiába halad valaki előre dicséretesen az istenkapcsolatában, ha a háttérben ott van a meggyőződéssé vált érzés: nem vagyok szerethető, akkor el fog akadni. Vágyhat az istenkapcsolatra, mélyen és őszintén beláthatja, hogy ez neki jó, elindulhat az útján, de előbb-utóbb – többnyire nagyon hamar –komoly akadályba fog ütközni, el fog akadni.
– Mit gondol – nagy vonalakban – az iskolai „kötelezően választható hit- és erkölcstan oktatás”-ról?
– Egészen biztos, hogy az egyház számára ez egy komolyan vehető lehetőséget jelent – de abban is biztos vagyok, hogy nem ebből az irányból kell várnunk a fiatalok tömeges hívővé válását. Kockázat is lehet benne:
akár egy életre el lehet ijeszteni a fiatal generációt a hittől, például ha a hitoktató, vagy a hittant tartó pap személyében a fiatal olyan példával találkozik, ami jobban eltávolítja az egyháztól, mint ha egyáltalán semmi sem történt volna.
Végső soron minden azon múlik, hogy a hitoktató milyen kisugárzással, emberképpel és Istenképpel van jelen a gyerekek között. Ezért is nagy öröm számomra, amikor hitoktatókhoz hívnak meg lelkigyakorlatot tartani. A hittanárok bemehetnek az osztályterembe, és Istenről beszélhetnek a fiataloknak… ez nagy felelősséggel jár, rengeteget rombolhatnak – és csodálatosan sokat építhetnek is ezáltal.
– Kik azok a kármelita szerzők, akiket a mai fiatalok, istenkereső emberek számára a leginkább jó szívvel tudna ajánlani?
– Ha istenkereső emberekről van szó, nos, nekik Avilai Terézt és Keresztes Szent Jánost nem feltétlenül adnám rögtön oda, ők inkább a már kereszténnyé vált, ugyanakkor többre vágyakozó emberhez szólnak – és olyan képeket, szimbólumokat használnak, amelyek talán nem is mindig érthetők meg azok számára, akik még „kívül” vannak. Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajza viszont egyszerre mély és könnyen befogadható, remek olvasmány. Illetve nekünk, magyaroknak van egy nagy kincsünk, Marcell atya – az Ő Szépszeretet című önéletrajzi könyvét nagyon jó szívvel ajánlanám!