Hivatásunkban a példa

Bátorság, becsület, elköteleződés… – néhány erény, amelynek hiányában széthullanak a közösségek, széthullik a civilizáció. Mégis, ki ne találkozna ma azzal, hogy egyik-másik ezek közül napi szinten kiveszettnek tűnik a társadalomból? A megítélés, az elvárások irányítják ma sokunk életét. Már igen korán sok szülő nyomja rá saját terheit a kisgyerekére, így – nyilván nem tudatosan – már az élete kezdetén megismertetve őt a lehetetlen és megoldhatatlan problémák okozta súllyal. Persze, ha mindig korának megfelelő terhelést kapna, és csak felnőttként találkozna ezekkel, még meg is tanulhatna megküzdeni velük! De nem nevelés, hanem együttélés, együtt alakulás zajlik ma a családok jelentős százalékában. Ez kötődések zavaraihoz, valamint a létfontosságú, összetartó erények hiányosságaihoz vezet. Nem csoda tehát, hogy napjainkban a hivatások alapjai remegnek, omladoznak!

A hivatásokhoz elköteleződés, elszántság kell, ahhoz viszont biztos kötődési minta lenne jó. A társadalmat azok a személyek tartják össze, akik képesek arra, hogy életüket szenteljék egy közös érdeket szolgáló hivatásnak. S ha nem lenne elég, hogy ez a belső kihívás jelen van, még kívülről is támadás alatt vannak azok az intézmények, amelyeknek keretein belül meg lehetne élni ezt az átadottságot. A család, az egyház, az önazonosság, a normatív eszmék, a stabilitást adó értékrend, a segítői lét stb. mind-mind erős ellenszéllel találkozik. És akkor már ne is nézzünk nagyobb távlatokat; hogy például egy szétzilált nemzet hogyan fog megküzdeni egységet igénylő globális problémákkal, mint a felmelegedés vagy a migráció. (Csak egy megjegyzés: a mohácsi vész előtt sem tudott megszületni az egység a nemzet vezetői és tagjai között…)

A katolikus egyház a napokban ünnepelte a papi hivatások vasárnapját. Egy csodálatos hivatást, amelynek alapja nem e világi, hanem Istentől jön. Egy olyan életutat, amelyet magától senki nem választhat, ha meghívást nem kap rá. De mi is az, hogy hivatás? A lényegét tekintve egy olyan életpálya, amely az egyén életét kibontakoztatva, de alapvetően másokért való létre hív. Összetett: az egész életet érinti és igényli, az egyén számára is kiteljesedést és így igazi örömöket, igazi növekedést jelent, ám mindezek közben mégsem egy bezáródás felé, hanem egy megnyílás felé vezet, amely által az életünkben másokkal is a legmélyebb értelemben kapcsolatba kerülhetünk. Társas lények vagyunk, az igazi örömöket a másikkal való kapcsolatban éljük át, s az igazi fájdalmakat, tragédiákat a másikkal hordozva bírjuk el. A hivatások ehhez a teremtettségünkben megalapozott, igazi teljességhez vezetnek el minket.

Igazi boldogságra vágysz? Ahhoz kockáztatni kell: oda kell adni magadat!

Van egy gondolat, amit a bécsi szeminárium egykori elöljárója fogalmazott meg. A lényege: ha igazán boldog életet szeretnél, légy pap egész szívvel! Ha gyötrelmes életre vágysz, légy pap félszívvel! – Ez minden hivatás alapvetése.

Ha szeretnénk, hogy a gyermekünk élete boldog legyen, érdemes erre nevelni, elsősorban nem szavakkal, hanem azzal, hogy én magam elé élem a szülői vagy más hivatásomban ezt a példát. Hogy megmutatom neki annak igazi szilárdságát, milyen az átadott élet, milyen megtartó ereje van annak az értékrendnek, amely a szeretet szabadságában születik, de vállalja a hatalmából fakadó felelősségét is a képességeinek.

Gondoljunk imádsággal azokra, akik merték vállalni a hivatásukhoz szükséges utat, s azokra, akik még a vállalás és döntés, az elköteleződés előtt állnak! Azokra, akik összetartják ezt a világot a szétforgácsoló erők viharában.

 

Molnár Miklós atya

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.

A nemzeti egység alapjai

Szolgálat, azaz hatalom

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Vatikáni Rádió

Iratkozzon fel hírlevelünkre!