Általános iskolásként még a kilencvenes évek végén is kommunista hatású történelmet tanultam. Mégis, amikor tanultunk a „szocializmus” évtizedeiről, talán a családi minta miatt is, éreztem, hogy valami szörnyű dolog történt az országgal, amikor a diktatúra átvette a hatalmat a hazánkban.
Gyermekként jó volt úgy gondolni erre, mint amit idegenek hoztak be hozzánk, és külföldi erők tartottak fenn felettünk. Később értettem meg (nem volt egyszerű elfogadni), hogy az ideológia szovjet volt, de a fenntartói és végrehajtói éppen ugyanúgy magyarok voltak, mint te vagy én.
Hogyan lehetséges az, hogy egy ember a saját hazája, a saját népe ellen cselekszik?
Ez az akkor alapvető kérdés egy nehezen felfogható választ igényelt bennem. Talán éppen ezért is van az, hogy mára nagyon kíváncsivá tesz, hogy a tőlem eltérő értékrenddel élők, radikálisan máshogy gondolkodók mivel indokolják meg a nézeteiket. Hihetetlenül szeretném megérteni, hogy mi van az ő fejükben! S mind eközben egyre gyanúsabb számomra az az ember, aki egy pillanatig sem kíváncsi a másikra, mert csak a magáét tudja mondani.
Fontos feladatot kell észrevennünk akkor, amikor hazánk lelkiállapotát figyeljük. Ez a feladat az egységen való munkálkodás. Ezt az egységet csak a párbeszéd lehetőségének megtalálása tudja elhozni. Veszélyes időket élünk ugyanis, amikor nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy félvállról vesszük az igazságot, de azt sem, hogy csak a magunk igazán ücsörögve lemondunk a „többiekről”. Azonban van egy belső akadály, ami ezt gátolhatja.
hirdetésHa egy személy nem képes megokolni a saját véleményét, süket lesz a másikéra. Ha egy közösség képtelen átlátni a saját összetartó erejét, megérteni, hogy miért és miként tartozik össze, akkor félni fog az egységét fenyegető, másik csoporttól és annak gondolataitól.
(Csak megjegyzem, a Trianon felé vezető lejtőn a magyar nyelv központi kérdéssé válása is egy ilyen félreértett egységet szolgáló alap volt. Persze, azt a fokú igazságtalanságot még ennél nagyobb hibáinkkal sem szolgáltuk meg!)
Tehát ahhoz, hogy az egység felé menjünk, minden lépéssel a közösségünk alapjain kell dolgoznunk!
Mi, katolikusok sokszor látjuk például kis szektáknál, akik a Bibliánkat használják, hogy az összetartó erő az ellenünk irányuló indulat, nem pedig a Szentírás szava. Vagyis nem a kidolgozott eszme vagy hit, ami összetartja őket, hanem valami külső ellenségkép. Ennek megfelelően üres és ingatag a közösségük. Az identitásukat nem valamiféle érték, felismert kincs, hanem egy félelem, egy vágyuk kielégítése határozná meg, ha tudná. Ha közösséget akarunk építeni, mindig jobb, ha a saját értékeinket szemléljük, és nem másokéra áhítozunk.
El kell fogadnunk, hogy ez nem lesz mindenkinek elég. Lesznek olyanok, akik hatalmi, anyagi vagy más érdekek miatt képesek lesznek eldobni ezeket az értékeket. De ha mi csak attól félve éljük az életünket, hogy ők sokakat magukhoz téríthetnek intrikákkal, hazugságokkal, lavírozással, akkor az azt jelenti, hogy nem hiszünk eléggé a saját eszménk értékességében és erejében.
Mi, keresztények, hiszünk abban, hogy Isten adja meg a növekedést, hogy Ő szólít meg embereket és vezet a közösségünkbe, „mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben”. (1Ján 1,3b). A cél így, hogy együtt tudjunk tanulni Tőle, és Isten erőterében éljünk.
S bár egy nemzetnél más az alap, mégis
meg kell tanulnunk bízni az igazság erejében, a kultúránk erejében, az értékrendünk, a társadalmunk összetartó sarokpontjainak erejében, hogy ezáltal képesek legyünk a valódi párbeszédre.
Ha és amennyiben a mi értékrendünk a teremtett világ valóságával van kapcsolatban, akkor az embereket meg fogja szólítani! „Az ember” úgy van megteremtve, hogy vonzza őt az igazság. Még azokra is igaz ez, akik ellene ágálnak. Szolgáljuk az egységet, felvállalva annak terhét, amit ez jelent!
Molnár Miklós atya
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Vitáink és önámításaink – miért nem születik párbeszéd közöttünk?
Kiemelt képünk forrása az Origo.hu.
