Vitáink és önámításaink – miért nem születik párbeszéd közöttünk?

Nem szeretek vitatkozni. Mégis, ha valaki csak felszínesen is ismer, tudja rólam, hogy nem szoktam elmenekülni a konfrontációtól. Párbeszédre vágyok, vágyunk sokan, de csak vitákat kapunk. Veszekedéseket. Saját, szűkkörű tapasztalatom szerint, ennek az egyik oka az, hogy ma sokan vannak, akik még nem értették meg, hogy nem éri meg érvek nélkül belemenni egy konfliktusba. Szakmaiatlan és felkészületlen egymásnak feszülésekre pazaroljuk az energiáinkat, holott – ahogy látjuk –

lenne mit építeni abból az erőből, amink van, ahelyett, hogy így eltékozoljuk!

Tárgyias híreket csak jelzők nélkül tudnánk írni, de valahogy a jelzők mindig elárulják az érzelmeinket: „gyurcsányista politikus”, „közpénzből kitartott kormányzati oldalak”, „bigott keresztények”, „sorosista aktivisták”.

Lassan fel kell ismernünk a tényt, hogy nem tudunk egészen objektív módon viszonyulni az élethez és annak eseményeihez, s közben megnőtt a véleménycikkek hangsúlya a tanulmányok rovására. Mit tehetünk?

Fontos lenne, hogy megpróbáljuk közel engedni magunkhoz a valóság komplexitását. Az egyszerűség kedvéért, először lehetne abban jól elmélyülni, amivel egyetértünk. Mit, miért gondolok úgy, ahogy, és mit, miért nem gondolok úgy?

Azért is lenne ez fontos, mert általában a magunk véleményét sem mélyítjük el igazán. (És nem mellesleg ebből származik sokszor az, hogy nem tudunk higgadt fejjel belemenni egy vitába, hanem rögtön defenzív szerepbe helyezzük magunkat véleménykülönbség esetén.) Amikor elmélyültünk a magunk által is elfogadott értékek képviseletében, érveiben, akkor jöhet a nehezebb falat: megérteni először az ellenpólus érveit, gondolatait, félelmeit. Így jutunk el a párbeszédhez.

Akkor megy ez jól, amikor már nem a harag, hanem a másik iránt érzett felelősség és szeretet lesz a vezérelv bennem.

Ma kevés időnk van bármire is, mert a lehetőségeink, s olykor a feladataink is úgy elszaporodtak, hogy nehéz megfelelő egyensúlyt találnunk. Ez viszont oda vezet minket, hogy az igazán fontos dolgokat is csak felszínesen tudjuk átgondolni, magunkévá tenni. Laza és nem igazán strapabíró értékrend alakul így ki bennünk. Ez viszont, mivel nem természetes, ezért magával fogja hozni a szándékot, hogy önámítással pótoljuk ki azt, amit megspóroltunk a munkán. Olyan világba helyezkedünk érzelmileg, amely megóvja ezt az álomképet.

De álomvilágból nem születnek valódi kapcsolatok, kötődések, valódi szeretet.

Miközben vagyunk jópáran, akik szeretnénk, ha párbeszédbe kezdnénk, mert látjuk, hogy annak hiánya szétforgácsolja a társadalmainkat, gyakran fogunk találkozni azzal, hogy mind a látszólag velünk tartók, mind a látszólag ellenünk lévők között is vannak olyan személyek, akik még mindig nem érzik a veszélyt.

Ha ebből fájdalom születik bennünk, az már jó, mert ott már a szeretet által szemléljük a kapcsolatot és érezzük, hogy valamit veszíthet a másik, ha nem változtat, ha nem gondolkodik. Ő lesz a középpontban, nem pedig az én érzelmeim, félelmeim.

Még egy lépés előre, ha eljutunk oda, hogy elfogadjuk a másik tiltakozását, állapotát. Azt is, ha még nem képes higgadtan ránézni a köztünk feszülő ellentétre, s annak hátterére. Ha megengedjük neki, hogy még ott tartson, ahol tart. Persze ez csak a kommunikáció előfeltétele.

Jó lenne, ha végre tudományos, érvekre épülő párbeszéd születne az egymással szembehelyezkedő elvek képviselői között. Ám, ehhez ki kell mondanunk, hogy most hova tartozunk éppen, hogy milyen érdekeket szolgálunk és milyen mögöttes motivációink vannak.

E nélkül a tisztázás nélkül aligha születhet meg egy lényegi kapcsolódás!

 

Molnár Miklós

A szerző római katolikus pap.

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók. 

Akkor születik meg bennünk a béke, ha tisztában vagyunk értékeinkkel

Szabadságod eredeti tágassága

Kiemelt kép: Pixabay