Ungváry Zsolt: Évezredek és percemberkék

Szimbolikus, hogy egy új kormányzat mit tart a legfontosabbnak, melyek az elsők között elfogadott törvényeik.

A valódi rendszerváltáskor, 1990-ben, bő negyvenévnyi egypárti diktatúra és negyvenötévnyi szovjet megszállás után 1956 emlékének megörökítéséről rendelkeztek. Ez a magyar szabadság és szuverenitás deklarálását jelentette. 2010-ben a határon túlra került magyarok kettős állampolgárságának megadása nem tűrt halasztást; ez pedig a nemzet egységét testesítette meg, a trianoni szétszakítottságra adott apró orvosságot.

Most, amikor a győztesek úgy viselkednek, mintha velük kezdődne a történelem, és eddig mindenki – de legalábbis a sorozatban négyszer kétharmaddal nyerő pártszövetség – a demokráciát és a szabadságot ellopva csak gonoszságot és álnokságot művelt volna, a friss országgyűlés legfontosabbnak a népakarat korlátozásának becikkelyezését tekintette.

Vagyis: kivették a választópolgárok kezéből annak a döntésnek a lehetőségét, hogy bárkit megválasszanak, akit akarnak és erre alkalmasnak tartanak. Sem miniszterelnök, sem képviselő nem lehet az, aki már háromszor elnyerte a bizalmat (vagyis a szavazók szerint erre jó eséllyel rá is szolgált).

Miután elvágták egy tapasztalt, gyakorlott politikusgeneráció megteremtésének a lehetőségét, gyorsan belegyalogoltak a magyar történelembe is. Gazdasági, oktatási, egészségügyi, honvédelmi vagy akár közbiztonsági rendelkezések helyett, előre vették a vármegye elnevezés eltörlésének sürgető gondját.

A vármegye ezeresztendős kifejezés, még első királyunk, Szent István idejében alakult ki. Azóta is, szinte változatlan formában fennmaradt. Nem avítt, historikus sallang, hanem a magyar közigazgatás alapja egy évezred óta. Nem a Fideszhez vagy Orbán Viktorhoz kötődik – ők csak korrigálták (sajnos, meglehetős késéssel) Rákosi Mátyás és kommunista, magyargyűlölő terroristáinak merényletét. A bolsevikok voltak az elsők és eddig egyetlenek, akik cezúrát húztak történelmünkben, megpróbálták eltagadni, meghamisítani azt és megszakítani az Árpádokig visszanyúló folytonosságot. A szó nem kerül külön pénzbe, nem sért senkit, de szimbolikus ereje van.

Legközelebb a koronás címert cserélik le, vagy az Árpád-sávból (a tévesen négy folyammal azonosított mezők – Duna, Tisza, Dráva, Száva – közül) csak a „Tiszát” hagyják meg? A piros-fehér-zöld lobogó helyett jön a szivárványos (voltak már erre utaló jelek)? Sőt, az egyszerűség kedvéért, félreértések elkerülése végett az állam nevét is Magyarország helyett a valóságot jobban tükröző Magyarpéterországra változtatják?

Az új kormány szemlátomást a rombolásban, illetve a lenyúlásban leli kedvét, ahhoz ért; és ez könnyebb is, mint építeni.

Az előző kabinet megcsinált egy tehetséggondozó műhelyt (Mathias Corvinus Collegium: MCC) diákokkal, tanárokkal, intézményrendszerrel, médiával, bejáratták, branddé tették, még külföldön is, most majd beárad oda is a Tisza, elveszi, tönkreteszi, megszünteti.

Mennyit bántották Orbánékat a Puskás Aréna felépítése miatt, de Azahriah-nak épp úgy megfelelt koncertezni, ahogy MP valamint rokonai és üzletfelei is az első adandó alkalommal belehuppantak a VIP-páholy kényelmes székeibe a BL-döntőn.

Persze, a Tökmagjankók hiába kötnek bele náluk hatalmasabbakba, ezek a nyafogások lepattannak a sok évszázados hagyományokról és a valódi nagyokról. Szent István és az ezeréves vármegyék némi szánalommal vegyes megvetéssel tekintenek alá az övcsatos telefongyűjtőre:

„Komolyan, pubi, ennyit tudsz?”

Vezetőkép: illusztráció – az egykori Zelemér falu templomának romja naplementekor Hajdúböszörmény – Bodaszőlő térségében 2023. február 25-én. Előtérben Szent István király fából faragott szobra. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt