Családok a célkeresztben: a Rákosi-rezsim kíméletlen harca a vidék ellen

Rákosi Mátyás 1948-as kecskeméti beszéde indította el azt a kíméletlen kuláküldözést, amely évtizedekre tönkretette a magyar agrártársadalmat. Az állampárt főtitkára a szocializmus építésének örve alatt hirdetett harcot a legszorgalmasabb gazdák ellen, ami mintegy 71 ezer család megbélyegzéséhez, erőszakos padlássöprésekhez és a hagyományos paraszti életforma felszámolásához vezetett.

Az Országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, „a parasztság ünnepe” volt.

Az Országgyűlés határozatában elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést. A parlament javasolta, hogy a kuláküldözés történetéről, körülményeiről méltó módon, rendszeresen emlékezzenek meg, hogy a fiatal nemzedékek megismerhessék a magyar középparaszti réteg szenvedését.

A kuláküldözés (az orosz kulák szó jelentése ököl, illetve gazdag paraszt) a Szovjetunióban már a bolsevik hatalomátvétel után megkezdődött, az erőszakos kollektivizálás idején az „osztályellenségnek” minősített kulákok közül sokat kivégeztek, kitelepítettek, a többieket a kolhozokhoz csatlakozásra kényszerítették.

A magyarországi kuláküldözés 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel kezdődött meg. A szovjet mintát szolgaian követő sztálinista rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen, minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát. A támadások célkeresztjébe a szovjet mintának megfelelően a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek, akiket a felvilágosultan gondolkodó politikusok a két világháború között parasztpolgárnak neveztek.

Rákosi Mátyás, az állampárt Magyar Dolgozók Pártja főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a kuláküldözést mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. A kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak, a mezőgazdaság szocialista átszervezése fő akadályozóinak minősítették, a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván: kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, öt hold vagy annál több szőlője volt, ide sorolták a cséplőgép-tulajdonosokat és a malmot üzemeltetőket is. A „kulákká nyilvánításnak” elvileg jogszabályi keretei voltak, de mondvacsinált ürüggyel bárkiből kulák válhatott, a gyakorlatban a helyi pártvezetőség döntött arról, hogy ki kerüljön fel a listára.

Megindult a módosabb parasztok módszeres üldözése, a kuláknak minősítetteket egyre növekvő, idővel már valószínűtlenül magas beszolgáltatási kötelezettség sújtotta, amelyet akkor is teljesíteniük kellett, ha ez saját megélhetésüket veszélyeztette, ha erre nem voltak képesek, következett a „padlássöprés”, amikor még a mozdítható vagyontárgyakat is elkobozták. Sokukat melléképületbe költöztették vagy kitelepítették, helyükre pártfunkcionáriusok telepedtek be. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon vagy a börtönben elszenvedett bántalmazások következtében vesztették életüket. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a gazdák tömegesen ajánlották fel „önként” földjüket az államnak.

A kulákokat megbélyegezték, igazolványukban ott virított a nagy K betű, amely iskolás gyermekeik neve mellett is szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába nem, vagy csak lakóhelyüktől távoli intézménybe vették fel, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobbak sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után ezért sokan költöztek a városokba, mert ha munkásként dolgoztak, néhány év múlva már bejuthattak az egyetemre, főiskolára.

Az 1953 júniusában, Sztálin halála után megalakult Nagy Imre-kormány több korrekciós intézkedést hozott, a kuláknak minősítettek számára az amnesztiarendelet és a kuláklista eltörlése bizonyult a legfontosabbnak. A kulákkérdés azonban nem került le a napirendről, a pártvezetés Rákosi vezette sztálinista szárnya mindent megtett azért, hogy tovább szítsa a gyűlöletet velük szemben. A kulákokat tették felelőssé a kényszerrel létrehozott termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a téeszek gyenge eredményt értek el.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-rendszer már inkább a kiegyezésre törekedett a parasztsággal. 1959 tavaszán törvényerejű rendelet szabályozta a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, csoportok alakításának feltételeit és működési módját, lehetővé téve nemcsak a volt „kizsákmányolók” belépését, hanem azt is, hogy két év után a vezetőségbe is bekerülhessenek. Ezzel a kádári rendszer elismerte, hogy szükség van szaktudásukra, szorgalmukra, lehetőséget adott arra, hogy visszaszerezzék elvesztett helyüket a falusi társadalomban.

Az első emléknapon, 2012. június 29-én Kecskemét főterén emlékművet állítottak a kuláküldözést elszenvedő embereknek, 2014. június 22-én pedig emléktáblát avattak az üldözött, megalázott és kifosztott hazai kulákoknak Csömörön, a kommunizmus áldozatainak tiszteletére létrehozott emlékhelyen.

Vezetőkép: Illusztráció 1949-ből – Szabadszállás, Kálvin tér, nagygyűlés a Városháza előtt. Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő