Kulcsfontosságúak Orbán Viktor mostani tárgyalásai
Valódi diplomáciai nagyüzem volt az elmúlt napokban Budapesten, hiszen egymásnak adták a kilincset az állam- és kormányfők a miniszterelnöki irodának otthont adó Karmelita Kolostorban. Orbán Viktor találkozott többek között a török, a szerb és az azeri elnökkel, valamint a katari emírrel is. Persze a baloldali sajtó idehaza és nyugaton egyaránt azt emelte ki, hogy a magyar miniszterelnök már megint nem „nyugati demokratákkal”, hanem „keleti despotákkal” múlatja az időt. Érvelésük ugyanakkor több sebből is vérzik.
Az első és legfontosabb ellenérv, hogy nem igaz, hogy Orbán Viktor nem találkozik nyugati politikusokkal sőt, velük találkozik a legsűrűbben. Az Európai Unióban ugyanis negyedévente legalább egyszer állam- és kormányfői csúcstalálkozót rendeznek, ahol az összes uniós vezető ott van. Az erről szóló képek minden egyes alkalommal bejárják a magyar és a nemzetközi sajtót is. Orbán Viktor tehát beszélő viszonyban, sőt, munkakapcsolatban van az összes nyugati kollégájával. Az EU-n belül megvannak az együttműködések és a viták fórumai, így eleve kevesebb kétoldalú megbeszélésre van szükség a felek között és ezek jó részét is letudják a negyedévente esedékes uniós csúcs keretein belül. Ez persze annak köszönhető, hogy – jórészt egyébként éppen Orbán Viktor első, 1998 és 2002 között működő – kormány kiépítette azokat a kapcsolatokat, bizalmi csatornákat, amelyek aztán az uniós csatlakozáshoz vezettek.
Mindenkinek fel kell ugyanakkor azt fognia, hogy ma már nem csak a nyugatból áll a világ és nagyot hibázik az a vezető, aki legalább fél szemmel nem tekint keletre is.
Ott pedig még nincsenek olyan kapcsolatok kiépülve, mint nyugaton. A bizalom megteremtését és a későbbi, minél szorosabb közös munka alapjait pedig csak személyes találkozókon lehet letenni. Szerencse, hogy a kormány ezt már hamar felismerte és 2010 után gyorsan meg is hirdette a keleti nyitás politikáját. A baloldalon divatos szokás ezt nyugati zárásként értelmezni, de ezt csak a politikai rövidlátás mondatja a stratégiai gondolkodás híján lévő politikusokkal. A keleti nyitás ugyanis sosem szólt arról, hogy bármilyen politikai, vagy gazdasági kapcsolatot le akarna zárni a magyar kormány, csakis arról volt szó, hogy új kapcsolatokat is épít a meglévőek mellé.
A miniszterelnök politikai előrelátását pedig ezúttal az energiaválság igazolta.
Az elhibázott szankciók miatt ugyanis Európa kénytelen volt leválni az orosz gázról és a világ más helyein energiahordozók után nézni. Kézenfekvő megoldásként a földrajzilag viszonylag közel lévő, energiában gazdag arab és közép-keleti országok jöttek szóba, mint például Katar, vagy Azerbajdzsán. És itt mutatkozik meg az elmúlt 10 év bizalomépítő munkájának az eredménye. Azokon az ajtókon ugyanis, amelyek előtt most sorban állnak a nyugat-európai politikusok, a magyar vezetőknek már szabadabb bejárásuk van, ez pedig akár árban, akár határidőkben olyan versenyelőnyt jelenthet Magyarország számára, amelyet a következő években tud majd kihasználni. Mert
kelet-nyugat relációban gondolkodva ma egy felelős vezetőnek már nem a „vagy”, hanem az „és” szónak kell eszébe jutnia.
És ez nem értékválasztás kérdése, ahogyan azt a baloldal igyekszik láttatni. Éppen az a magát progresszívnek, szociáldamokratának nevező oldal baja mindenütt Európában, hogy nem tud pragmatikus lenni. Nem tud a realitások talaján állva gondolkodni. Pedig az, hogy ma Európa gondjaira ezek az országok jelentenek megoldást, az nem értékválasztás, hanem ténykérdés. Egyébként nem is kell, hogy értékválasztás legyen. Sem ők nem akarják ránk erőltetni a kultúrájukat, sem mi rájuk. Ez egy színtiszta üzlet, amelyben a felek jól járnak. És Magyarországnak a méreteiből és a nagyhatalmak közötti földrajzi elhelyezkedéséből adódóan muszáj pragmatikusnak lennie.