„Miért hagytuk, hogy így legyen?”
Az Illés együttes legmeghatározóbb időszaka a „nagy” Illés zenekar formációja volt. Népszerű dalaikat a mai negyvenesek még biztosan ismerik, hiszen éveken át a házibulik, esküvők kihagyhatatlan számai voltak: Az utcán, Kéglidal, Ne gondold, Little Richard, Amikor én még kissrác voltam, Sárika. Az Úttörőszövetség rendezvényein, a cserkésztáborok vagy a Regnum fiataljainak nyári tábortüzei mellett is biztosan elhangzott egy-egy Illés dal.
Illés Lajos és a zenei formációk művészi munkássága kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar könnyűzene történetében. De miért is kellene elfelejtkezni róla? Inkább felidézni és oktatni kéne azt a nemzeti, keresztényi erkölcsi és kulturális értékrend iránt való elhivatottságot, amely a 2007-ben, ezen a napon elhunyt szerző belső attitűdje volt.
A hatvanas években indult zenekar – elegendő támogatás birtokában – akár a magyarországi ABBA együttes is lehetett volna. A zenekar megalakulásának és elindulásának időszaka ugyanis olyan kulturális környezetben történt, amikor sejteni lehetett egyfajta zenei korszakváltást. Sajnos a kellő támogatás elmaradt. Az elmúlt rendszer nem állt mindig bátorítóan a nemzethez hű formáció tevékenységéhez, és általában ahhoz a fiatalok között elindult és megélénkült friss szellemiséghez, amely engedte megérezni a „nyugati fertő” rendszerellenes szellőjét.
Ma már világosan látható: az Illés tagadhatatlanul hatást gyakorolt a kommunizmus katakombáiban elindult, egyházi keresztény könnyűzene hazai kialakulására és annak fejlődésére is. A szintén hatvanas években bemutatott Szilas Imre szerezte Abonyi Mise Mátyás templomi bemutatójáról nem véletlenül hihette azt a hatóság, hogy az Illés a Mátyás templomban koncertezett.
A jelentéssel ellentétben azonban az Illés a várbeli Kollégiumban adott koncertet, ám az onnan kiszorultak „jobb híján” meglátogatták a Szilas misét a szomszédos templomban. Illés Lajosék lábainál kucorgott a hazai katolikus könnyűzene egyik nagy öregje, Ferenczy Rudolf is, aki saját elmondása alapján leste a nagy zenekar által használt akkordokat, hogy azután azokat alkalmazva gitáros énekekkel hívják meg Isten dicséretére a keresztény fiatalokat. Sillye Jenő munkássága is egyértelműen magán hordozza az illési örökséget, amely így a magyar ifjúság keresztény hitének megjelenítője lehetett a templom falain belül és a rendszerváltást követően azon kívül is.
A későbbi „Magyar ének” hazaszeretete átsütött minden tiltó korláton. Illés Lajos saját bevallása szerint nem akart rendszerellenes tevékenységet végezni: „Magyar ének című munkámban irodalmunk hazafias verseiből válogattam, és azokhoz komponáltam zenét. Ez politizálás – valami mellett.
Azelőtt se mi voltunk valami ellen, hanem a hatalom volt ellene annak, amit a nemzet akart.”
„Én egy nemzeti és keresztény Magyarország mellett politizálok a magam módján és eszközeivel” – nyilatkozta 2000-ben a Kossuth-díjjal kitüntetett szerző. Életművének hatása érdekes módon napjainkban érezhető igazán, amikor a hatvanas években megkezdett zenei korszakváltás az elnyomásmentes környezetnek és a könnyűzene oktatását támogató kormányzati lépéseknek köszönhetően kiteljesedni látszik.
Bizakodhatunk, hogy az illési örökséget nem egyetlen, a felejthetetlen zenész nevét viselő alapítványi zeneiskola, hanem a meglévő zeneoktatás részeként megvalósuló képzés képviselheti majd a jövőben. Azért, hogy ne kelljen Illés Lajos Koncz Zsuzsának írt dalával feltennünk a magyar könnyűzene elszalasztott felemelése és oktatása miatti fájdalmas kérdést: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”
Emlékezzünk a magyar könnyűzene első nagy és felejthetetlen alakjára, Illés Lajosra azzal az énekelt zsoltárral, amely számára a legkedvesebb volt, és amit minden bizonnyal számtalanszor elénekelt a Kisoroszi Református Gyülekezet kántoraként, és amelyet – a keresztény hit tanítása szerint – immár a mennyei kórus tagjaként zenghet odafenn.
(Fotó: Facebook@Illes.Lajos.emlekere)