Tardy László: A mű után meg tudjunk szólalni a liturgiában

Melyik zenemű számít liturgikusnak, és hol a határ?

A Magyar Művészeti Akadémia 2021. november 8-án megrendezett Az egyházzene történetei konferencia-sorozat első alkalmán – ahol sok remek tudományos fejtegetés között Kiss Eszter Veronika muzikológus Kodály Zoltán és Dobszay László öröksége a Szent Család-templom mindennapi egyházzenei gyakorlatában című előadása is elhangzott – felmerült annak a kérdése, hogy hol húzódik az a határ, ameddig egy klasszikus komponálású művet még megszólaltathatunk a szent cselekmények során.

A kérdés talán leginkább annak okán merült fel, mivel az tapasztalható – nem csak idehaza, hanem Európa-szerte –, hogy az egyetemek egyházzenei szakjainak diákjai létszám tekintetében meglehetősen megcsappantak. Jogosnak tűnhet tehát a konferencián elhangzott felvetés, vajon szükséges-e nyitni és milyen mértékben más, modernebb komponálású megszólalások irányába.

Liturgikus, egyházi, vallásos

Dobszay Ágnes professzor asszony szerint arról egy külön konferenciát lehetne rendezni, hogy mi a liturgikus, mi az egyházi és mi a vallásos zene, valamint hogy ezeknek milyen paramétereknek kell megfelelni. Melyik az a zene – minőségétől függetlenül –, ami bár nagyon jó, de a liturgiába nem fér bele. Melyik az, amelyik befér a templomba, de nem a liturgiába? És melyik az, amelyik képes megfelelni a liturgikus követelményeknek – akár az egyház előírása miatt, akár azért, mert szépsége dacára „kilóg” a liturgiából? „Ez egy nagyon fontos kérdés, éppen a Haydn-misék óta” – mutatott rá a Zeneakadémia Egyházzene tanszékének vezetője, hozzátéve, hogy ennek a kérdésnek az eldöntése nem csak az adott kor függvénye.

A modern komponálású művek kísértése

Tardy László egyházzenész-karnagy is hozzászólt a felvetett egyházzenei témához. Az őáltala megfogalmazott szempont minden bizonnyal iránymutatás lehet a hagyományos egyházzene, de a popzene stíluseszközeivel a szent liturgiát szolgáló keresztény könnyűzenei alkotók és együttesek számára is.

„1992-ben Fatimában volt egy egyházzenei konferencia. A szervezők mindenkitől azt kérték, hogy a saját nemzetének legújabb egyházzenei termését, vagyis a II. vatikáni zsinat után komponált műveket vigye. A franciák egy egészen modern kompozíció Gloria tételét hozták magukkal bemutatásra. A bejátszás után a holland – egyébként pap – résztvevő így reagált:

»Tessék mondani, ezek után én most hogyan állok föl, és éneklem azt a szentmise folytatásaként, hogy ’oremus’?

Mert egy ilyen mű elhangzása után ki kell menni, tíz percet sétálni a templom kertjében, és utána visszaülni – de ezt a liturgia nem engedi meg«” – emlékezett vissza Tardy László.

Általános mérce: a művet követően meg tudjunk szólalni

A Mátyás-templom nyugalmazott karnagya, egyébiránt a Szilas–beatmise mentora, összefoglalóan hozzátette: „Ha a mű olyan, hogy utána akár a pap, akár a hallgató közösség valamilyen másfajta, számára identitást jelentő zenét követően meg tud szólalni, akkor a liturgiába való. Ám ha ez a mű kizárja azt, hogy utána a miséző pap vagy a hívek megszólalhassanak, akkor nem való a liturgiába” – summázta gondolatait Tardy László.

Mindebből elég világosan kitűnik, hogy nem az adott zenei stílusok egymáshoz történő hasonlítása a mérvadó a liturgikusság kérdésében, hanem leginkább a viszonyulás a szent cselekmény, a szentmiseáldozat örök voltához. Ez a fajta igazodás érvényes kell, hogy legyen a modern komponálású és a hagyományos zeneművekre egyaránt.

 

 

Istállótól az egyházzenéig – a Szent Család-templom felfedezett titkai

A keresztény popzene sem alkalmatlan a liturgia szolgálatában – Földváry Miklós István a Vasárnapnak