Lupus atya: A vadász nem egyenlő a „puskás emberrel”, aki visszaél Istentől kapott hatalmával
– Ön az év legnagyobb természeti kiállításának egyik nagykövete. Milyen gondolatok mentén fogadta el a felkérést?
– Az egész életem szorosan kötődik a természethez és a vadászathoz is. Számomra a természet egy fészek, ahová a Jóisten helyezett el. A vele összekötő kapocs már gyerekkoromban kialakult: nagyapám gazdálkodó ember volt, nyolc-kilenc évesen gyakran jártam ki vele a földekre. Később a piarista gimnáziumban az atyák ültették belénk a természet szépségének gondolatait, s ekkor fogott meg igazából a mikro- és makrovilág. Az egyetemen kvantummechanikát tanultam és sokszor rácsodálkoztam, hogy amit a Bibliából tudunk, azt Isten hogyan valósította meg konkrétan. Tanárként is a természetet jártam diákjaimmal együtt, ezenkívül harminc évig vitorláztam, több magyar folyót végigeveztem, több tízezer kilométert kerékpároztam. A vadászat pedig nálam mindig egyet jelent azzal, hogy hosszú éjszakákat töltök el Istennel a természetben. Ez olyan élmény, amit semmi más nem helyettesíthet.
– Tehát az ön világában a természet, a vadászat Istennel együtt eltöltött idő. Mégis adódik a kérdés: a vadászat hogyan fér össze – például – a „Ne ölj!” paranccsal?
– A tízparancsolatban olvasható „Ne ölj!” parancsolata az emberre vonatkozik: nem áll jogomban megölni embertársamat, az élete felett nem én rendelkezem. Viszont ha hozzávesszük a Teremtés könyvét, abban azt olvashatjuk, hogy az Úristen a növényeket és az állatokat az irántunk való szeretetéből ajándékozta nekünk.
Fontos megjegyezni, hogy a vadász nem egyenlő azzal a „puskás emberrel”, aki visszaél Istentől kapott hatalmával. A vadászat nem a kéjjel való gyilkolászást, a gyámoltalanok elejtését és a kapott hatalommal való visszaélést jelenti.
Az igazi vadász gondoskodik az állatokról, ez a világ jelenik meg előttünk például Fekete István könyveiben. Számomra a vadászat nemes párbaj, amelynek megvannak a maga szigorú szabályai.
Széchenyi Zsigmond mondta: „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.” Ha összevetjük, hogy a vadász hány vadat ejt el életében és hány ezer órát tölt el a természetben, az mutatja meg hitelesen a vadászatot. 
– Ön szerint mi a vadászati világkiállítás fő üzenete és a hozadéka?
– Először is nagyon örültem a kiállítás címének: Egy a természettel. Hiszen a Teremtő kezéből kerültünk ki mindannyian. Egy szál virág, egy falevél, hegy vagy folyó és az ember: ugyanannak az atyának a gyermekei vagyunk. Gondoljunk Assisi Szent Ferenc történetére, amikor megszelídítette a gubbiói farkast. Nem romboló erővel, hanem szeretettel forduljunk a teremtett világ felé. Én a címet talán annyival egészíteném ki, hogy
„Egy a természettel, szeretetkapcsolatban”: hívő emberként megköszönjük Isten ajándékait és testvérként tekintünk rájuk.
Nagyon örülök annak is, hogy ez a kiállítás a vadászatot egy sokkal nagyobb egységben helyezi el. Egy komplett képet mutat a teremtett világról, amelynek egy szegmense a vadászat, és amire Isten hatalmazta fel az embert. Az ehhez kapcsolódó részkiállítások pedig együttesen mutatják be azt, hogy milyen sokat fejlődik általa az ember. A kiállítás rávilágíthat arra is, hogyan fedezzük fel mindazt, amit kizárólag a természet nyújthat nekünk. Szánalmat keltő az az ember, aki beszorul a számítógépe mögé. Nem az informatikával van a probléma, hanem hogy az egyénnek nincs közvetlen, személyes kapcsolata a természettel. Egy nagyon vegyes értékű hálózatnak van kiszolgáltatva. S ha csak a technika világában élünk, sok olyasmit elveszítünk, ami teljesebbé tenné az életünket. Az ember elsődleges környezete a természet. A másodlagos a technika, harmadlagos környezete a kultúra. Szépen beilleszkedik ebbe a hármas felosztásba a vadászat is. A természet része, aminek megvan a szabályrendszere, etikája és van kultúrája: az elejtett állat előtti tiszteletadás rituális temetési szertartásnak tekinthető. A mai legfiatalabb generáció számára szinte mostohagyerek lett a természet, a kiállítás pedig felhívhatja a figyelmet arra, hogy ne pusztítsuk el az életterünket.
– Mostohagyerek lett a természet… Ezzel korunk egyik fő kihívására mutatott rá: hogyan lehetne visszaterelni a mai fiatalokat ahhoz az értékrendhez, amelyben teremtett világunk védelme a legfontosabb?
– Gyönyörű fogalom az, hogy szeretet. Tanárként sokszor tettem fel a kérdést diákjaimnak: lehet-e lemondás nélkül szeretni? Soha senki nem jelentkezett, hogy igennel válaszoljon. Mert nem lehet. A természetvédelem első pillére is a lemondás: hogy nem a vágyaim kielégítésére használom, hanem átgondolom, hogy mi méltó az emberhez. A második a felelősség: azáltal, hogy értelmet kaptunk, sok szempontból fölé tudunk és kell is helyezkedni számos dolognak. Alázat is szükséges, hiszen szolgálok, nem pedig uralkodok, bitorlok valamit. A másikat fontosabbnak tartom, mint magamat.
Minden erénynek és értéknek szülőanyja az alázat. Nélküle a szeretet szó válik értelmetlenné.
A magam világnézete szerint negyedik pillérként pedig az istenhitet fűzöm hozzá. A környezet megóvása érdekében született új technikai vívmányok is a természethez való visszatalálást segítik. De mindennél fontosabb az önfegyelem gyakorlása: mert magunkat pusztítjuk el, ha a természetet elpusztítjuk.
