Ungváry Zsolt: Megtörténik-e a kézfogás?
A labdarúgó Bajnokok Ligája döntője az európai klubfutball csúcsa. Ezúttal Párizs és Milánó csapott össze a trófeáért; az a Párizs, amelyik IV. Henrik szerint megér egy misét, azzal a Milánóval, ahol Konstantin császár 313-ban kiadta rendeletét a keresztény vallásgyakorlás szabadságáról. Az az elvileg francia Paris Saint-Germain, aminek katari tulajdonosa van és az az olasz Internazionale, aminek neve nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy nemzetközi.
A sport azonban csak terepe azoknak a jelenségeknek, amelyek áthatják mindennapjainkat. Ebből kaptunk egy érdekes kis ízelítőt, amikor a televízió-adásban egy harcművész vendéget köszöntöttek a beszélgetőpartnerek között, aki lelkesen kezet fogott a jelenlévő négy férfival, majd amikor az egy szem nő nyújtotta feléje a kezét, akkor elhárította, udvariasan meghajolt, és közölte, hogy ő muszlim, aki idegen nőt nem érinthet meg.
Adódott némi háborgás az ügyből, amiből ki lehet hozni a nőkkel szembeni diszkriminációt (faji előítéletet csak azért nem, mert a színesbőrű riporternőn kívül a férfiak többsége is az volt), és eltöprengeni azon, meddig terjednek az elvárható szokások, cselekedetek, és a hitre hivatkozva jogunk van-e felrúgni a konvenciókat. Tiszteletre méltó-e, ha valaki a vallási meggyőződését a világi normák fölé helyezi?
Egy ilyen gesztussal láthatóvá teszi a hitét, kiemeli annak jelentőségét. Mi keresztények hányszor mondunk le saját értékeinkről a „modern világ”, a mainstream elvárásaiért? Felemeljük-e a szavunkat, amikor nagyböjtben vagy pláne hamvazószerdán menzán, munkahelyen nem találunk húsmentes ételt? Amikor jobb esetben odanemfigyelés, rosszabb esetben szándékos bosszantás miatt a böjti időszakra kerül az iskolai bál? Vagy amikor egy orvost a keresztény meggyőződésével ellentétes (eutanázia, abortusz) „kezelés” elvégzésére utasítanak?
Nyugaton a ramadán figyelembevételével, a sertéshús száműzésével kedveskednek a muszlimoknak, többek között azért is, mert ők ragaszkodnak ezekhez. Többször olvassuk, hogy az iszlámot követő sportoló nem hajlandó szivárványos karszalagot ölteni, mint amikor keresztény tiltakozik emiatt. Nem féltékenykedni kell vagy visszaszorítani az efféléket, hanem kiállni nekünk is, büszkén. Hivatkozzanak a keresztények is vallás- és meggyőződési szabadságukra, ami igenis európai érték, legalább annyira, mint a szolidaritás vagy a kisebbségek elfogadása.
A vallásszabadság nagy dolog. És mint minden szabadságnak, pont az a lényege, hogy azoknak is kijár, akikkel nem értünk egyet. A kézfogás nem olyan alapérték, amit ne lehetne felülírni, a muszlim férfi udvarias gesztusa oldotta a helyzetet, egyáltalán nem volt agresszív, megalázó vagy bántó. Én sem szeretek idegen nőkkel pusziszkodni. (Férfiakkal pláne, de az ilyesmi szerencsére ritkán fenyeget.)
Ha valaki betegségre, vegetáriánusságra hivatkozva utasítja vissza a húst, teljesen természetes, ha vallási okokra, akkor általában meghökkenést okoz. Nem baj, ha beengedjük a közbeszédbe, ha láthatóvá tesszük a vallási alapon történő cselekvést. Kár, hogy ezt átengedjük a muszlimoknak.
Európának nem az a fő baja, hogy az iszlám előretör, hanem a vákuum, amit azzal teremtettünk, hogy szétesett az eredeti összekötő kapocs, a közös értékrend, s lett helyette valami ateista, egoista, transzcendens nélküli nihil. Nincsen egy normális, az életnek célt és értelmet adó, általánosan elfogadott rendszer, amiképpen évszázadokig volt. Ebbe a légüres térbe érkezett meg a virulens iszlám, de ha azt kivonjuk a mai európai világból, attól az még nem telik meg tartalommal.
Az iszlámot egyelőre ez a káoszista nihil felhasználja. De az iszlám nem sátáni. Az iszlám nem a gonosz. Az iszlám az eszköz, a globalista ateisták számára a kereszténység elleni harcban. Ebben a hívők és hitetlenek közötti nagy háborúban az iszlám lehetne inkább szövetségesünk, mint ellenségünk.
Sokan azt mondják, az iszlámmal nem lehetséges a békés egymás mellett élés. A mohamedán török birodalom hatszáz évig uralkodott a Balkánon. Nem irtotta ki a nemzeteket, sőt nem vette el a hitüket sem. Görögök, bolgárok, szerbek éltek túl a miénknél sokkal hosszabb megszállást, kitartva az ortodox kereszténységben. A hódoltsági területeken élő magyarok sem tértek át, a török kiűzésekor nem voltak mohamedán magyar falvak.
Az iszonyatos emberveszteséget, a fénylő középkori Magyarország pusztulását elsősorban az okozta, hogy frontvonalon voltunk százötven évig. A várháborúk, a tizenötéves háború, a szabadságküzdelmek majd a felszabadító háborúk irtották ki a két küzdő fél közé szorult magyar etnikumot.
Sajnos, a keresztények egymást pont olyan lelkesen mészárolták; gondoljunk Szent Bertalan éjszakájára vagy a Harmincéves háborúra. Az elmúlt évtizedek sok halottal járó európai merényletei között kettő is fehér keresztény elkövetőhöz fűződik: Anders Breivik 77 embert ölt meg, Andreas Lubitz 150 utassal vezette neki repülőgépét az Alpoknak.
A probléma nem ott kezdődik, ha egy muszlim nem fog kezet egy nővel. Ott kezdődik, hogy sem biológiailag, sem szellemileg nem tudjuk belakni Európát. Ezen kellene változtatni, különben valóban esélytelenek vagyunk.
Vezetőkép: Freepik
