Ungváry Zsolt: A büszkeség alapjelentése…
Az adókedvezmények bejelentése mellett a miniszterelnök évértékelőjének egyik legnagyobb port kavart megjegyzése az volt, amit a Pride-dal kapcsolatban tett. Önmagában az, hogy egy ilyen elvileg marginális, szubkulturális kérdés a világpolitika színpadára, sportrendezvényekre, Oscar-gálákra és még a magyar belpolitikába is betolakodott, pont azt bizonyítja, hogy létezik egy – valós társadalmi érdekességén és súlyán felül reprezentált – homoszexuális lobbi.
Visszás kicsit az is, hogy az angol pride (büszkeség) szóról mindenkinek az eredeti jelentés helyett ez a különös felvonulás ugrik be. Megtehetnénk persze, hogy az egészről nem beszélünk (én szívem szerint abszolút negligálnám, mert el nem tudom mondani, mennyire nem érdekel, sőt taszít a dolog), rengeteg egyéb olyan szegmense van az életünknek, ami nélkül elvagyunk. Nekem ilyen például a kortárs könnyűzene vagy a pálinkafőzés rejtelmei, de bizonyára mindenkinek megvannak azok a területek, amelyek érdeklődési körén kívül esnek, és semmi kedve hozzá, hogy az idejét ezekre fecsérelje.
Sajnos a szexuális devianciák propagálói annyira agresszíven nyomulnak médiában, kultúrában, politikában, utcán, filmen, irodalomban, divatban, hogy nem lehet teljesen szó nélkül hagyni. Ezért foglalkozik vele a kormány is; kicsit nyűg a számukra, púp a hátukon, de ha nem tennék, átengednék a terepet a vákuumba irgalom – és immár vetélytárs – nélkül benyomuló homoszexuális lobbinak, másrészt a helyzettel elégedetlen polgárokat más politikai erők nyernék meg maguknak, ami a kormánypártokat gyengítené.
Schiffer András – akinek úgy sikerült feladnia az aktív politikus szerepét, hogy továbbra is úgy tekint rá mindenki, mintha az lenne, egyszerre tudja a látszólag teljesen kívülálló szakértő, másrészt a professzionális belső ember imázsát fenntartani – ezúttal a miniszterelnök fentebbi bejelentése kapcsán írt hosszú, jogi és alkotmányos érvekkel alátámasztott cikket a pride – és egyébként mindenfajta véleményszabadság – mellett.
A vélemények szabad korlátozása nem akadályozható meg bármiféle megítélés alapján. Mindenkinek joga van a véleménye kifejtéséhez, függetlenül annak tartalmától. Ebben teljesen igaza van: ha volna valaki (vagy valami), aki ellenőrzést gyakorolna a jó és rossz, illő és illetlen vélemények felett, az már a szabadság elvétele lenne. A vélemények szükségszerűsége ugyanis (ezt jelenti maga a szó), hogy az egyéntől függ, saját vélelmétől, amit kívülről nem vonhatunk kétségbe. Még akkor sem, ha ez mondjuk markánsan eltér a többség által elfogadottól.
Az úgynevezett Pride azonban nem a vélemények szabad kifejtése, hanem annak gyakorlása. Nem a jogokért való tüntetés, hanem egy életformát propagáló, bemutató fesztivál, ráadásul a főváros legszebb sugárútján, a társadalom többségének jóízlésével, értékrendjével szembe menve, kiskorúakat olyan magatartásformákkal kéretlenül megismertetve, amelyekre még éretlenek. (Az nem érv, hogy a TikTokon előbb is találkozhat hasonlóval, mert attól még hogy valamiképpen hozzá lehet a kábítószerhez jutni, még nem fogjuk az iskolai túró rudi automatát marihuánás cigivel feltölteni.) A véleménynyilvánítás szabadságába nem feltétlenül fér bele, hogy bármilyen dzsemborit, bált, rendezvényt, sport- vagy kulturális eseményt a városban bárhol meg lehessen tartani. Rockkoncertet sem rendeznek az Oktogonon hétköznap délelőtt, vagy futballmérkőzést a Hősök terén. Ha akarnak „alternatív szexuális szokások fesztivált”, béreljenek ki egy erre a célra való területet, és maguknak, az oda önszántukból belépőknek rendezzék meg.
A tüntetés megint más tészta. Ha a homoszexuális közösség úgy érzi, hogy joghátrányok érik, akkor 72 órával előre bejelentik, nem megbotránkoztató vagy közszeméremsértő külsőségekkel, megfelelő törvényes keretek között, tábláikon a „Jogot a b.ziknak!”, vagy „Engedélyezzék az örökbefogadást azonos nemű pároknak!” stb. feliratú táblákkal vonulnak az Igazságügyi Minisztérium elé. Beszédek, esetleg szavalatok, követelések felolvasása, taps, majd mindenki csendben hazamegy. Ez a gyülekezési jog.
„Orbán nem putyinista, hanem egy fordított woke, aki keresztény-nemzeti „safe space”-ek (…) alapításával igyekszik alátámasztani jóemberségét.”, írja Schiffer.
Így van. A politika identitásküzdelem is. (Talán elsősorban az.) Orbán szavazói, választóközönsége ezeket a tetteket, hívószavakat, értékeket várja el a kormánytól. Ezt tartja helyesnek, az élet lényegének, ezek képviseletéért szavazott rájuk. Ez valójában nem „fordított woke”, hanem maga a rend. Az okos ember ugyanis nem fordított hülye, a szépség nem fordított ocsmányság és a normális nem fordított elmebeteg.
A politikus maga egy érdekérvényesítő szakember, ilyen szempontból tulajdonképpen lényegtelen, hogy Orbán a lelke mélyén mit gondol, a tettek számítanak. Ezzel együtt én úgy érzem, hogy a – liberálisként indult – miniszterelnök őszintén hiszi, amit csinál. Erre egy érdekes igazolást találtam a magam számára. Orbán Viktor Wikipédia oldalán szerepel egy 2005-ös idézet tőle: „Vallástalan közegben nőttem föl, így is jártam iskolába, még az egyetemi éveim elején is így volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki viszont gyakorló katolikus családból származik. Onnantól kezdve mindenfajta változások álltak be az életünkben. Én személy szerint elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő keresztény ember vagyok.”
Mivel ezt én gyakorlatilag szó szerint ugyanígy elmondhatnám, nekem elég hitelesnek tűnik.
Vezetőkép forrása: Pixabay
