Az előzőekben több oldalról megközelítve beszéltem az életünkben megjelenő szükségszerűségekről, amelyeket igyekeztem elválasztani azoktól az összefüggésektől, amiket csak szorongatónak érzünk, de valójában a belső szabadságunkkal tudnánk változtatni rajtuk. A célom az volt, hogy nézzünk szembe ezzel a közel sem egyszerű valósággal, miszerint a felelősségünk egyik forrása éppen a szükségszerűségek mélye. Ezekből bontakozik ki annak kerete. Persze, igaz marad, hogy akkora a felelősségünk, amekkora a szabadságunk, mégis kissé tovább is elér, ha tudatosítjuk a szükségszerű következményeket!
Mindezekkel szerettem volna megalapozni a következő témákat, melyekben számolunk a szükségszerű összefüggésekkel is. Ez sokkal érettebb megközelítésekre ad lehetőséget.
Már több oldalról előkerült, hogy Isten mindenhatóságának megvannak a maga keretei, hiszen pl. a filozófiai önellentmondásokat nem képes megvalósítani, mert azok a valóságon kívül esnek. Vagy éppen nem tud irgalmatlan lenni, hiszen Ő maga az irgalom. Ezen keretek közé tartoznak még az Önmaga által vállaltak is. Ilyen az Ő kiszolgáltatottsága a mi szabadságunkkal szemben. Nem valami, vagy valaki kényszerítette Őt, hanem saját magát tette kiszolgáltatottá.
Az emberi lét tragédiái közé tartoznak, amikor egy kamasz szülője kétségbeesésében, hogy a gyermek rossz útra tér, leteremti őt, de a kamasz csak az indulatot veszi ebből észre, a mögötte és a tehetetlenség mögött meghúzódó szeretetet már gyakran nem. Vagy, amikor a házasságban eluralkodó vita mögött nem látjuk meg a szeretet kétségbeesett igyekezetét, hogy legalább ezzel megtaláljuk a kapcsolatot. Sokszor az agresszivitás megjelenése éppen a tehetetlenség fájdalmát takarja, ami láthatatlanná teszi a mögöttes szeretetet is. De mit tehet az ember, amikor a szeretete és annak aggodalma ütközik össze a másik ember szabadságán érlelődött makacssággal?
Mi nem szeretünk kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, ezért nehéz kapcsolódni az önmagát kiszolgáltatottá tevő Istenhez. Pedig, nagyon is jól ismerjük ezt a helyzetet belülről, amire a fenti példák is rámutatnak! Könnyebb a diadalmas, rendet vágó Pantokrátor mellé szegődni, mint felvállalni a közösséget egy kiszolgáltatott Istennel. Mégis, mit keres Ő ott, ahová eszünk ágában nincs követni?
hirdetésIsten nem menekül el az emberi lét nyomora, a kiszolgáltatottság elől. Felvállalja a szeretetnek ezt az egyetlen igaz útját, amikor sebezhetővé válik a személy a másik előtt. Miértünk vállalja ezt fel, hiszen nem szorulna rá. Nagy áldozatot vállal, hiszen mi nem csak vissza tudunk, de vissza is szoktunk élni ezzel. Vannak keresztények, akik menekülnek a szeretet ezen oldala elől és el sem tudják képzelni, mi közük lehetne ehhez a sebezhetővé vált Istenhez.
Válaszút előtt állunk! A minap egy reklám hirdette az egyik szakadár közösség kápolnáját, amelyben hangzatos beszéd szólt a kereszt titkáról, melyet a katolikus Egyház vezetése a szónok szerint megtagadni készül. Milyen fájdalmas ez a szándékolt vakság! Éppen a kereszt az, amely az egységre szólítana fel minket, és éppen annak megtagadása vezet el oda, hogy az Urat fájdalomba kényszerítjük. Milyen szépen és alázatosan ad erre példát Szent Pál, amikor így kérleli a filippi híveket: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekedtek.” (Fil 2,1-2) Nem úszhatjuk meg a döntést: Krisztussal csak a keresztúton találkozhatunk, az egység felé vezető úton! Akkor, mellé szegődünk? Merünk kiszolgáltatottá válni? Vagy megtagadjuk a Vele való közösséget és a magunk esze után járunk?
A Biblia emlékeztet minket, hogy amikor az Úr türelmet gyakorolva nem azonnal reagál a tettinkre, az nem azért van, mert Istennek ne lenne hatalmában rendet vágni köztünk. Így fogalmaz: „Urunk türelmét tartsátok üdvösségnek” (2Pét 3,15). A szeretet kapcsol össze minket Istennel, melyet csak akkor érünk el, ha mi is felvállaljuk ezt a kiszolgáltatottságot! Most, hogy sokan megdöbbentek a statisztikákon, nagy a kísértés, hogy megint a saját kezünkbe akarjuk venni a megoldást. Ezzel éppen azon az úton maradva, amely az egész problémát okozta. A megoldás a keresztben van, mely sebezhetőséget jelent. Az Egyház ereje és a keresztények ereje sosem önmagukban volt, hanem mindig is a sebezhetővé vált Krisztusban. Amikor menekülünk előle, talán velünk szemben is egy kérdés hangzik majd fel: „Quo vadis?” (Hová mész?)
A napokban ünnepeljük majd Assisi Szent Ferencet, aki által Isten megmentette az Egyházát az eltévelyedéstől. Hogyan? A stigmái rejtik a választ! Ott, a megsebzett szívében születik meg az eszköz, amely Isten kezében új reményt teremt. Ennek felvállalása nélkül kiüresedik a közösségünk. Hát ezért vállalta Isten, hogy aláveti magát a mi szabadságunknak, vagyis kiszolgáltatottá válik; hogy ránk találjon.
Mennyivel könnyebb a dicsőségben feltámadó Úr győztes oldalára állni! Csakhogy kereszthalál nélkül nincs feltámadás! Vagy úgy is mondhatnám Jézus szavaival: „aki meg akarja menteni életét, az elveszti, aki pedig elveszti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8,35) Felvállalva a sebezhetőséget, a kiszolgáltatottságot beoltódunk az isteni Szőlőtőbe, a nélkül nem lesz élet bennünk.
Molnár Miklós atya
