Romániában és Szlovákiában is nagy visszhangot váltott ki Orbán Viktor, miniszterelnök tusnádfürdői beszéde, pedig a kormányfő semmi olyat nem mondott, ami ne lenne tényekkel bizonyítható igazság.
Székelyföld ugyanis valóban sosem volt román közigazgatási egység, hanem mindig is egy magyar tájegység volt, ahogyan a Nagykunság, a Vajdaság, vagy és a Felvidék. A székelyek egy ugyanolyan népcsoport, mint az összes felsorolt területen élő, amely rendelkezik saját identitással és emellett magyarnak vallja magát. Ezen nem változtat az, hogy éppen hol húzódnak az országhatárok.
Mint ahogyan az is történelmi tény, hogy Szlovákia egy elszakított nemzetrész.
Ehhez elég megnézni bármelyik atlaszt, térképet, vagy Trianonról szóló dokumentumot. A mai Szlovákia Magyarország része volt 1920-ig. Ez egy ugyanolyan tény, mint ahogyan az is, hogy Szlovákia ma egy önálló állam. Mindkét állítás megállja a helyét önmagában, mindenféle magyarázat, vagy történelmi ferdítés nélkül. És annak ellenére, hogy ezeket megállapítja akár egy újságíró, akár a magyar miniszterelnök, senki nem gondolja komolyan, sőt egyáltalán nem gondolja senki, hogy visszaállíthatóak lennének a Trianon előtti határok.
hirdetésTrianon ugyanakkor a történelmünk része, ezért egyik ország sem kérheti, hogy ne beszéljünk róla.
Ez olyan, mintha a franciáktól azt kérnénk, hogy ne beszéljenek Napóleonról, vagy az amerikaiaktól, hogy legyen tabu a polgárháború, esetleg a németeket biztatnánk arra, hogy ne dolgozzák fel a holokausztot. Trianon esetében inkább a szomszédos országoknak kellene elengedniük a bennük emiatt élő görcsöket és nekik is be kellene látniuk végre, hogy Magyarországnak nincsenek revizionista gondolatai. A budapesti kormány csupán két dolgot szeretne: a határon túlra szakított magyarság jogainak tiszteletben tartását és jó együttműködést a szomszédokkal.
Gazdaságilag ugyanis továbbra is ki lehetne használni azt az előnyt, hogy a Kárpát-medence valamikor egy ország volt. Ha a most mindenből ügyet csináló országok túltennék magukat évszázados félelmeiken, remekül együtt lehetne működni az Unió adta kereteken belül. Mert ha csak egy előnye volt az Uniós csatlakozásnak, akkor az mindenképpen az, hogy a Kárpát-medencében ismét eltűntek, eltűnhetnek a határok. Ami azt jelenti, hogy
ismét össze lehetne kötni a nyersanyag lelőhelyeket a feldolgozóiparukkal, határon átnyúló nagyvárosi centrumokat és közlekedési folyosókat lehetne kialakítani.
Hiszen minden határon innen lévő városnak megvan a határon túli párja, amellyel együttműködve sokkal nagyobb sikereket érhetne el. Miért ne lehetne egy gazdasági-befektetési övezet Kassa és Miskolc, Debrecen és Nagyvárad, Szeged és Temesvár, Pécs és Eszék, vagy éppen Győr és Pozsony? Együtt sokkal könnyebb lenne infrastruktúrát építeni, befektetőket vonzani, munkaerőt képezni.
Nem mellesleg a közép-európai országoknak van egy sajátos, közös gondolkodásuk is, amellyel felvértezve a brüsszeli csatákat is sokkal könnyebben vívnák meg közösen. A magyar kormány pedig nem sokat vár, csupán a magyar kisebbségek jogainak tiszteletben tartását és azt, hogy a múlt vitái helyett a jövő együttműködése domináljon a kapcsolatokban. Budapest készen áll a XXI. századi Kárpát-medence kialakítására és reméljük, minél hamarabb a többi ország is felismeri, hogy ez az érdeke.
