Molnár Miklós atya: Összegyűjt minket

A messiásról szóló próféciák közé tartozik, hogy ő majd összegyűjti a szétszórt népet. Gyakran a pásztor képéhez kötve fogalmazzák ezt meg. Jézus is - önmagára értelmezve a jövendöléseket - a kereszthalálához köti az ígéretek beteljesülését, fenntartva, hogy Ő a Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért. Ma, amikor a köztársasági elnök beiktatását követően, mindannyiunknak az egység útját kellene keresnünk, talán jó lenne elgondolkodni ezen a szálon Isten tervében!

Keresztényként azon kell munkálkodnunk, hogy az egység létrejöhessen, de annak krisztusi módon kell megvalósulnia. Például nem tekinthetjük ilyen egységnek sem az érdekszövetségeket, sem a betyárbecsületi alapon létrehozott megalkuvásokat. Sőt, azt látjuk, hogy ennek kibontakozásában nem lehet elegendő, ha „a békéért” semmibe vesszük az igazságot, hiszen így még a krisztusi békétől is távol járnánk. Mit jelent akkor az az egység, amit Jézus szeretett volna a tanítványai között megvalósítani, mintegy végrendeletként hagyva számunkra?

Ha a megvizsgáljuk, hogy miként szeretné egybegyűjteni Krisztus a nyáját, azt látjuk, hogy a keresztre feszítettség vonzásával. Ennek egyik fő eleme az Isten felénk érzett szeretetének kinyilatkoztatása, a másik része, pedig az igazság helyreállítása, ugyanis a megváltás műve egyben ítélet is.

Tehát, az egybehívás nem erőszakkal, hanem a bennünk lakó jó megszólításával kezdődik. Párbeszéd alapú és kölcsönös tiszteletet feltételez. Bár nem szolgáltuk meg, mégis Isten irgalmasságot akar gyakorolni, saját magáért ajándékozva meg minket.

Jézus többször beszél arról, hogy Ő az ajtó, akin keresztül kell belépni az Egyházba, vagy Ő az igazság, akihez igazodni kell, vagy, hogy Ő a szőlővessző, aki nélkül terméketlenek leszünk, sőt aki nélkül semmit sem tehetünk. Ezek a hasonlatok arra engednek következtetni, hogy az egységbe lépésre mindenki meg van ugyan hívva, mégis magunknak is formálódnunk kell ahhoz, hogy tagjai lehessünk.

Ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani ezt a tervet, nem elég a felszínen, mintegy csellel becserkészni a kívül maradókat, hanem a bensejük mélyén kell megszólítani a bennünk lakó isteni részt.

Ennek több oka is van. Egyik oldalról, mert Istentől távol áll minden átverés, vagy megtévesztés, a másik oldalról azért, mert a cél nem egy felszínes kötés kialakítása, hanem a valódi Kapcsolat. Végül egy harmadik oldalról azért is, mert mindannyian másfajta módon szorongunk, más esik a nehezünkre: van, aki szereti a közelséget, van, aki rosszul van tőle és távolságban érzi jól magát. Megint mások, az állandó változást szeretik, miközben vannak, akik szerint csak az állandóság lehet éltető és biztonságos. Ahhoz, hogy Isten ne egy végtelen küzdelmet folytasson a szorongásainkból fakadó erőszakosságunkkal, az kell, hogy ne akarjon betörni az életünkbe, hanem minket hívjon ki a védőbástyáink közül.

Krisztus ezért áldozatul adja magát, védtelenné téve személyét mi előttünk, hogy így bátorságot nyerjünk a hozzá való közeledéshez.

Igen, az egység útja a bunkereink elhagyását is igényli! Elkerülhetetlen, hogy amíg mindenki a saját tempójában ki nem bújik a védősáncokból, akik előre megyünk, fogunk még kapni egy-egy sebet.

Egy riadt egyén részéről érthető is, hogy olykor meggondolatlan… „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük.” (Róm 15,1) Bár nem veszélytelen, el kell indulnunk ahhoz, hogy megszülethessen az egység és megszólító emberekké váljunk!

A húsvét eseményét ünnepelve bátorodjunk fel, és vigyük végbe azt a feladatot, amit maga Jézus, szeretett mesterünk bízott ránk, s legyünk keresztényként a világ számára ezen közösség létrehozásának legfőbb előmozdítói és útmutatói!    

Molnár Miklós atya: A pap szabad szeretetéről

Molnár Miklós atya: Mit jelent irgalmazni?

Molnár Miklós atya: Már élünk, mert Krisztus az Élet!

Címlapkép: Pixabay.com                                          

Iratkozzon fel hírlevelünkre!