Molnár Miklós atya: A pap szabad szeretetéről

Az összképet érdemes nézni! A hivatástudatunk kialakulásának sokszor az a hátráltatója, hogy elveszünk a részletekben. Érdekelne ez is, az is, szeretném, ha ilyen, meg olyan is lenne az életemben. Ha mindent ugyanolyan közelről szemlélek, felmerülhet bennem a kétely, hogy akarok-e bármit elengedni azért, hogy ezt a másikat válasszam. Mindegyiknek túl nagy a jelentősége. Nem csoda, hogy a végén, ha egy kicsit is színesebb egyéniség vagyok egy kétbites képnél, akkor már nem is tudom, mit szeretnék igazán, annyi mindent lehetne!

Amikor felfedezzük, hogy van szabadságunk megváltoztatni döntéseket, és szabadon próbálkozhatunk, egy egészen új világ tárul fel előttünk. Valahol errefelé van az a szabadság, amire meg lettünk teremtve.

Az Isten szándéka, ugyanis az volt, hogy az életünket ne kényszerpályákon éljük, hanem az isteni szeretet szabadságában.

Ezért tud egy olyan ember, aki megtalálta a hivatását, még a megszokott ösvényeken belül is annyira kreatív lenni, mert rátalál a valódi helyére ebben a világban. Amíg két kézzel kapaszkodom mindenbe, amit szeretnék a sajátomnak, nincs elég kezem arra, hogy alkossak.

Számomra csodálatos, hogy a saját hivatásomban egyre tisztábban találok rá a szabadság útjaira! Sokan úgy képzelik el a papságot, hogy nagyon merev keretek között kell feladatokat teljesítenünk, de valójában a belső szabadsághoz vezet minket el ez a hivatás is, mint bármelyik másik is. Ahogyan a helyére kerülnek a keretek, és már nem korlátozó, hanem megtartó erőként élem meg azokat, lassan megnyílok a belső szabadság által az igazi, tiszta és alterocentrikus szeretetre.

Enélkül beleragadnék az önközpontú életbe, amely minden napját csak önmagáért akarja élni, s így teljesen kiüresedik, lényegtelenedik, mígnem végkép elveszti a helyét a világban, hiszen arra lettünk teremtve, hogy megosszuk az életünket.

A papi hivatás az egyik legcsodálatosabb út! Ahogyan a szülői hivatásban a két személy egymás iránti szeretete inspirálója lesz számtalan csodálatos műnek, úgy a papságban az Istennel való szeretetkapcsolat fogja megnyitni az utat a pasztoráció sokszínű lehetőségei felé. Nem a saját bölcsességem, hanem ez a dinamika teremti meg azt a gazdagságot, amelyet csak a személyek közötti interakciókban tapasztalhatunk meg, az alkotás örömével. Annyi mélységbe vezet el, annyi boldogságot, valódi szeretetet szül mindez, hogy semmi másra nem cserélném el! Súlyt és értelmet ad az életemnek.

A papi élet a hetvenkét tanítvány tapasztalatából indul ki: eszköztelenül kell indulnunk, hogy megértsük, egyedül a személyünk az, amely eszköz lehet, és egyedül Isten az, aki tud élni ezzel.

Éppen ezért, ha válságba kerül egy papi hivatás, gyakran látjuk, hogy mindenféle tárgyakat kezd gyűjteni az illető, hogy a magában átélt hiányosságokat pótolni tudja, vagy túl nagy hangsúlyt kapnak a módszerek és az eredmények. Ahelyett, hogy a probléma elől befelé keresne megoldást, kifelé menekül, ami még veszélyesebbé teszi a helyzetet. Mások visszajelzésében keresi önmagát és identitását, nem az Istennel való szeretetkapcsolatban, ahol igazi forrása található a hivatásának és az életének. Amit meg kell értenünk, hogy a mi utunk nem magunkon kívül vezet, hanem rajtunk keresztül. Nem is várja el tőlünk az Úr, hogy tőlünk idegent tegyünk, hanem azt szeretné, hogy rátaláljunk arra a gazdagságra, ami a nincstelenségből születik.

A papi fogadalmak: a szüzesség, a szegénység és engedelmesség éppen arra akarnak minket meghívni, hogy életünkké váljon a szeretet és a szabadság, amelyet Istentől kaptunk és amely a teremtés célja, s így minden kreativitás alapja.

Címlapkép: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu 

Iratkozzon fel hírlevelünkre