Hatalmas szerencsében van része azoknak az embereknek, akik az európai közélet mai 40 és 70 év közötti (vagy még fiatalabb) generációját adják. Az ő (mi) életü(n)kben ugyanis nem volt sosem háború, sosem kellett átélni egy valódi konfliktus borzalmait, megpróbáltatásait, az azzal járó negatív következményeket. Egészen mostanáig.
Ebből a szempontból Nyugat-Európa különösen kivételezett helyzetben van. Magyarország és a „keleti blokk” országai ugyanis megélték az ’56-os forradalmat, a prágai tavaszt, a ’81-es lengyel eseményeket és a román forradalmat. Aztán a rendszerváltás után sem ártott résen lenni, hiszen Magyarország határainál szinte azonnal kitört a délszláv háború, amely – ha Szerbia NATO-bombázását is hozzávesszük – majdnem tíz éven át tartott. A kelet-európai éberség tehát ezen a szemüvegen keresztül jobban működik, mint a nyugat-európai. A kontinens „szerencsésebbik” felén ugyanis nemhogy országon belül, hanem a határoktól több ezer kilométerre sem kellett fegyverropogástól tartani.
A tartós béke pedig nemcsak az állampolgároknak, hanem a politikusoknak is biztonságérzetet adott. Kialakult az a nyugati elit, amely azt gondolja: a tettek helyett elég csak szavakkal harcolni egy-egy vélt vagy valós, de általában inkább vélt probléma ellen.
Jól mutatja ezt például az, amikor valaki az ukrán hadsereg maszkulinitása miatt aggódik, mondván, nem érvényesülnek eléggé az egyenlőségi feltételek a katonaságban. A sokáig tartó valós és mára hamissá váló biztonságérzet ugyanis egészen egyszerűen elkényelmesítette a társadalmakat és a politikusokat. Kiveszett az életösztön és olyan problémák váltak hangsúlyossá, amelyek egy valódi konfliktushelyzetben lényegtelenek.
A nyugat-európai elit az elmúlt években két utat választott annak érdekében, hogy ne kelljen a valós problémákra valódi megoldásokat találnia. Egyrészt olyan ügyeket karolt fel, amelyek az európai ember élethelyzetét érintően másodlagosak. Ilyen volt, amikor mindenki #metoo lett vagy amikor #prayforamazonia hashtaggel a brazil esőerdőkért aggódott, vagy amikor #blacklivesmatter címszóval a faji egyenlőtlenség problémája vált meghatározóvá. Ezek persze mind-mind valós ügyek és gondok, de nem feltétlenül Európában és főleg
nem lehet megoldani őket azzal, hogy naponta kiteszek egy ilyen posztot a Twitteremre. Ráadásul sajnálatos módon a témák körül kialakult felhajtás után mindegyik eltűnt a politikai közbeszéd süllyesztőjében – valódi megoldás nélkül.
A nyugat-európai elit másik taktikája az volt, hogy a valós problémáit is a szép szavakkal vagy pótcselekvéssel akarta megoldani a tettek helyett. Az iszlám barbarizmusra „je suis Charlie” és francia zászlós háttérkép, a migrációs válságra „Wir schaffen das”, az orosz agresszióra pedig ész nélküli, önmagát károsító szankciós politika a válasz.
És mi a valódi mérleg? Kudarc, kudarc hátán. Félrekezelt gazdasági válság, megoldatlan migrációs krízis, elrontott vakcinabeszerzés és emberek millióit nyomorba döntő, elvileg Oroszországot büntető intézkedések.
Ezt tudja nekünk, európaiaknak nyújtani a békében felnőtt, álproblémákkal foglalkozó, kioktató brüsszeli elit. És ez egyre inkább a bőrünkre és a pénztárcánkra megy, nem csak Magyarországon, hanem szerte Európában, és ez elhozza az ész nélküli álmegoldások korának végét. Csak győzzük kivárni.
hirdetésKaszab Zoltán: Kegyelemdöfést kaptak a hagyományos európai pártok
A címlapképen Ursula von der Leyen német védelmi miniszter a washingtoni Dulles Nemzetközi Repülõtérre érkezik 2018. június 20-án. Forrás. MTI/EPA/Clemens Bilan
