Nagypénteken Jézus Krisztus megváltói keresztje áll a középpontban. Az Atya iránti totális engedelmességből Jézus vállalta mindazt az áldozathozatalt, amit mi nem tudtunk volna egyáltalán teljesíteni. Helyettünk halt, hogy nekünk életünk legyen. Az ő szenvedése, fájdalma messziről nézve egy dráma, amit sokkal közelebb általában nem szívesen engednénk a saját mindennapjainkhoz. Pedig az ő keresztjének hordozása nélkül hiányos minden dicsőítésünk, amit Istennek szándékoztunk felajánlani.
A Nagyhéten napról-napra közelítünk Jézus titkához. Egyre többet fedezünk fel az ő dicsőítő szívéből, hogy eközben önmagunkban is elkezdjen formálódni valami hasonló. Ám nem csak mi közelítünk őhozzá, hanem ő is éppen arra vágyik, hogy közelebb jöhessen mihozzánk. Olyan közel, hogy az már szinte fájjon.
Ezt nem azért teszi, mert ne lenne képes egyedül elviselni a kereszt súlyát, hanem mert mindent meg akar osztani velünk, az ő barátaival. Szeretetből közelít, és kínálja fel, hogy úgy érezhessünk, ahogyan ő. A saját bűneink következményétől sokszor nyögünk az életben, és a problémáinkat mi akarjuk megoldani, veszteségeinkért a kárpótlást is egyedül kapargatnánk ki. De ezek a kellemetlen dolgaink is csak akkor kezdenek el érni valamit, ha megosztjuk Jézussal.
Amint ez az odaadásunk megtörtént, többé nem fogunk a saját nehézségeinkkel értelmetlenül tovább küszködni. Onnantól kezdve elegendő csak a minket halálos szeretettel szerető Messiásra figyelnünk. Így végre képesek leszünk észrevenni, hogy mit tett és tesz értünk az Isten fia. Meglátjuk az ő keresztjét.
hirdetésAz ő fájdalma a mi fájdalmunk lesz.
A megtérő lator is észreveszi a Megváltó érte hozott tökéletes áldozatának jelentőségét és valóságát. Az utolsó pillanatban a saját jogos bűnhődését a mellette függő Jézushoz ártatlan szenvedéséhez kapcsolja. És azonnal elkezdi látni, hogy mit tesz érte Isten. A dicsőítés útjára lép azáltal, hogy irgalmat kér a „zsidók királyától”. Jézus ugyanígy bízik az Atya irgalmában, amikor a gyilkosaiért imádkozik, hogy az Atya bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Istent dicsőítjük, amikor hiszünk az ő végtelen irgalmában.
Aki elkezdi Istent ilyen módon dicsőíteni, annak az élete valóban felszabadul. Az addigi görcsös kínlódások átváltoznak. Ez Nagypéntek üzenete. Ezért meg kell tanulnunk bátornak lenni, és nem szemlélhetjük csak tisztes távolból Jézus keresztjét. A „keresztfa titka tündököl” valóságosan. Csak ez az egy kereszt, Jézus keresztje létezik. A mi bűneink következményét ehhez kell kapcsolnunk. Jézus elhordozta ezeket.
A Megváltó keresztjének hordozásakor boldogok leszünk.
Éppen úgy, ahogyan a Mester megígérte: üldözést szenvedünk az ő nevéért, de örüljünk és vigadjunk, mert nagy a jutalmunk a mennyben. Sőt, már itt a földön is, hiszen eközben megtapasztaljuk az ő jelenlétét. A szenvedő Szolga szüntelenül hálát ad az Atyának a kereszten. Az ő akaratát viszi végbe.
Ha igent mondunk Jézus keresztjének hordozására, elkezdjük meglátni az életünkben Isten akaratát. Éppen úgy, ahogyan Mária tette már az angyali üdvözletkor kimondott fiat-jában. A keresztút során nem véletlen a találkozás anya és „méhének gyümölcse” között. Amennyiben valóban dicsőíteni akarjuk Istent, nem kerülhetjük ki Jézus keresztjét az életünkben. Ő megtanít bennünket a dicsőítés maximumára, amelynél nagyobb boldogság nem létezik.
Gável András
Szigetmonostor keresztje a Dunánál. Fotó: Gável András
