Ki az ellenfelem? – Nagyszerda

Árulás, előre megjövendölt megtagadás és kereszthalál. Mindezek az Exodus ünnepére időzítve. Örömben az üröm. Mégis Jézus útja ezeken visz keresztül bennünket is. A Mester már két napja arra tanít bennünket, hogy képesek legyünk elengedni a saját terveinket, és adjunk teljes szabadságot az életünkben az Atya szeretet-tervének. A halálosan szerető Jézus mindeközben dicsőít, és azt akarja, hogy bennünk is fejlődjön ki és éltetően dobogjon a dicsőítő szív. Ennek a belső lelki attitűdnek a korai nyomai felfedezhetőek már Izajás prófétánál, aki a szenvedő szolgáról is jövendölt.

„Prófétája által Isten szenvedő Szolgája így beszél: »Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok. Isten, az Úr nyitotta meg fülemet. S én nem álltam ellen és nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam azoknak, akik vertek engem, arcomat meg azoknak, akik szakállamat tépdesték. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat velem perbe? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Jöjjön ide hozzám! Isten, az Úr segítségemre siet. Ki ítélhetne el?«”

Mielőtt arra gondolnánk, hogy valamiféle közönséges kivagyiságról lenne itt szó Izajás próféta esetében, érdemes a szavainak mélyére ásnunk. Először is a próféta a „szenvedő Szolgát” szólaltatja meg, számára kölcsönöz hangot és szavakat. Nehéz nagyképűséget feltételezni egy olyan személyről, aki szenved. Nem is akárhogyan: egy szinte agyonvert emberről van szó, akinek még a szakállát is tépdesték. Vagyis nem pusztán megverték, hanem ki is gúnyolták valamiért.

De miért is jut neki ez a sors? Megtudjuk később, hogy igazságtalanságból. Vagyis egy ártatlanul szenvedő szolgáról beszélhetünk, aki nem tesz mást, csak imádkozik. Azaz annak jelenlétében akar lenni, akiről hiszi, hogy képes őt megvédelmezni. Ezen a ponton kezdi el a bizonyosságait kijelenteni. De nem önmagáról, hanem arról a személyről, aki „igazságot szolgáltat” neki. 

Amikor nagyheti vándorlásunk harmadik napján ugyanazt fürkésszük, hogyan alakulhatna ki bennünk is a Jézuséhoz hasonló dicsőítő szív, akkor tekintsünk a szenvedő Szolgára.

Ő a legnagyobb igazságtalanságot viselte el értünk. Mindent vállalt, amire mi már képtelenek lettünk volna.

Isten országát hozta el közénk. Új, teljesebb életet ajánlott fel nekünk. Mindazok, akik azonban nem akarnak megváltozni, és kellemes a maguk köré épített posványos világ, nem fogadják jó szívvel a változásra ösztönző szavakat. Inkább elutasítják a jó hírt hozó égi küldöttet, és megkínozzák, kigúnyolják, végül megölik.

Ebben az igazságtalanságban Jézus az Atyához fordul – mint földi életében mindannyiszor. Engedelmes fiú, aki teljesíti az atyai szeretet-tervet, szeretetből. A legnagyobb szenvedés közepette is bízik az Atyában, aki „igazságot szolgáltat neki”. Olyannyira bizonyos az Atya győzelmében, hogy valóságosan kihívja az ellenfelét: „ki szállhat velem perbe? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Jöjjön ide hozzám! Isten, az Úr segítségemre siet. Ki ítélhetne el?”

Megint tökéletes szépségében és teljességében tárul fel előttünk Jézus dicsőítő szíve. Rendíthetetlen dicsőítő ő, akit semmi, de semmi sem tántoríthatja el az Atya által számára kijelölt útról. Vizsgáljuk meg, hogy az életünkben miképpen reagálunk a különböző éppen kellemetlen helyzetekre. Vajon, ha minden sikeres és kiegyensúlyozott, vajon visszaadjuk ezt Isten kezébe? Ha leköpdösnek, gúnyolnak, megaláznak, el tudjuk ezt fogadni Isten szeretetetének részeként? Él bennünk a dicsőítő szív, amely még efféle helyzetben is látja Isten győzelmét?

Gável András

 

 

Olyanok leszünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa

Dicsőítő szívvel a Nagyhéten – Nagyhétfő

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!