A remény utat tör magának

Egy kislány éppen a kijevi bombázások alatt, az óvóhelynek kialakított metróban látta meg a napvilágot pár nappal ezelőtt. Mia születése szimbolikus erővel bír: azt üzeni az összes, háborútól sújtott rettegő számára, hogy az élet még a legsötétebb órákban is utat tör magának.

Napok óta próbálom megfogalmazni, milyen érzések kavarognak bennem a háborúval kapcsolatban. Még nem telt el két év azóta, hogy telefonjaink képernyőjéhez tapadva böngésztük a sajtót, csak akkor a koronavírus-járvány külföldi áldozatairól szóló hírekkel volt tele a fejünk és a szívünk. A veszélyeztetettség érzése csaknem azonos. Az ember szinte bénultan és rezignáltan veszi tudomásul, hogy a félelem, mint valami ócska köntös, ismét ránehezedett a vállára, mert odakint vihar tombol, s így képtelenség azt levenni. Latolgat, elemez, reménykedik, nyugtatja önmagát és a gyermekeit: reméljük, nem jut el ide, reméljük, gyorsan vége lesz, reméljük, nem sorozzák be. Száz és száz kérdés amely most még sokáig megválaszolatlan marad a szívünkben. Esténként pedig az imánkba a rettegés árnya vetül, mikor eszünkbe jut, amit a nagymama mesélt az orosz katonákról.

Nekem szinte napra pontosan akkor derült ki, hogy kisbabát hordok a szívem alatt, amikor két éve bejelentették a lezárásokat. Kilátástalanság vegyült a jövőt váró, örömteli hírek közé. A kislányom azóta épen, egészségesen megszületett, és a világ legboldogabb teremtménye. A járvány nehezén (talán) már túl vagyunk, de a várt fellélegzés elmarad, ahogy az Ukrajnáról szóló hírek megérkeztek. Két évvel ezelőtt a megküzdési stratégia világos volt, nem is volt kérdés: előre kell menni, a jövőt kell nézni, az életet kell szolgálni, akármilyenek is a körülmények. Félhetünk, retteghetünk, de attól nem lesz egyszerűbb, csupán kevésbé elviselhető. 

Most is ezt látom az embereken. Ukrajnai segélyszállítmányokról, egyedül nekiinduló, önkéntes segítőkről, családok elszállásolásáról szólnak a bejegyzések a közösségi médiában. Az emberek nem bírnak tehetetlenül ülni, amikor egy potenciálisan világméretű katasztrófát is előidéző helyzet bontakozik ki körülöttük. Tenni vágynak, és nagyon sokan sietnek az elesettek segítségére. Elsőre azt gondolnánk, hogy a koronavírus fásulttá tett minket, rezignáltan vesszük tudomásul az újabb katasztrófát és világméretű fenyegetést, de erről szerencsére szó sincs.

És akkor jön ez a hír, aminél felemelőbb nem is érkezhet egy ilyen sötét történelmi helyzetben: Mia születése. A kijevi metróban, egy óvóhelyen. Valószínűleg nem ő az első és az utolsó a világon, aki ilyen körülmények között születik, és valószínűleg egy teljesen átlagos kisbaba lett volna egy héttel ezelőttig. Most azonban a világra jötte üzenet számunkra. Remény. Egy olyan hír, amely a háború borzalmán túlmutatva kiáltja nem csupán a kijevi lakosságnak, de nekünk is, akik távolról figyeljük az eseményeket, és jelen pillanatban a béketárgyalások kimeneteléért imádkozunk: az élet utat tör magának még a legsötétebb órákban is. Ameddig ebben bízhatunk, addig van jövőnk, mert előre megyünk és azt nézzük, hogy a holnap már a béke reményével érkezik el hozzánk.  

Iratkozzon fel hírlevelünkre