Rétvári: Az EU-s lopakodó hatáskörelvonásnak sok országban az alkotmánybíróságok állják útját

Az elmúlt évek történéseiből jól látható, hogy az EU-s szervek igyekeznek olyan területekre is kiterjesztetni hatalmukat, amelyeket nem ruházott át rájuk egy tagállam sem. Ezt ráadásul sok esetben nyílt politikai célokkal teszik. Érdemes végignézni, hogy számtalan ország esetében az egyik legfőbb jogi testület, az alkotmánybíróság próbált megálljt parancsolni a jogalap nélküli EU-s döntéseknek, önhatalmú hatáskör-kiterjesztéseknek.

A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az unió kizárólag a tagállamok által a szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör tehát, amelyet a szerződések nem ruháztak át az Európai Unióra, az a tagállamoknál marad. Ebből következik az is, hogy az uniós jog elsőbbsége kizárólag azokon a területeken állhat fenn, ahol az unió hatáskörrel rendelkezik, ennek kereteit pedig az unió alapszerződései rögzítik.

A tagállami szuverenitás kérdésköre már a 20. században is fel-feltűnt. Példaként említhető 1986-ban a német alkotmánybíróság Solange II.-ügyben hozott határozata. E szerint

az uniós jogi aktusokat mindaddig nem vizsgálják felül, amíg azok az alapvető jogok védelmének olyan szintjét érvényesítik, amely lényegileg megfelel a német alkotmány szerinti alapjogvédelemnek.

A francia Alkotmánytanács három úgynevezett Maastricht-ítélete közül mindegyik érvelésében előfeltételezte a tagállami szuverenitás létezését. Az ítéletek szerint a szuverén alkotmányozó hatalom hatályon kívül helyezheti, módosíthatja vagy ki is egészítheti az alkotmány szakaszait, vagy meglévő alkotmányos elveket és szabályokat érvénytelenítő új szakaszokat is helyezhet a francia alkotmányba.

Az olasz alkotmánybíróság 1973-as ítéletében (Frontini-ügy) elismerte a közösségi jog primátusát, viszont utalt arra is, hogy az olasz alkotmány 11. cikkében kimondott szuverenitáskorlátozás nem hatalmazza fel a közösségi intézményeket olyan hatáskörrel, amely akár az emberi jogok, akár a nemzeti alkotmányos rend alapvető elveinek sérelméhez vezethetne.

A dán legfelsőbb bírói szervezet 1998-as ítéletében fenntartotta a dán bíróságok azon jogát, hogy megvizsgálhassák nem lépték-e túl az uniós intézmények az alapszerződésekben definiált hatásköri kereteiket a jogi aktusaik meghozatalakor.

Napjainkra az uniós intézmények olyan területekre is kiterjesztik hatáskörüket, amelyekre egyébként nem kaptak felhatalmazást a tagállamoktól.

Azzal érvelnek, hogy hatékonyabb, eredményesebb a közösségi szabályozási szint. Pedig sokszor csak politikai célok vezetik őket. Az elmúlt években azonban egyre-másra kongatták meg a tagállami alkotmánybíróságok a vészharangokat.

2020 tavaszáig nem nagyon volt példa arra, hogy egy tagállami alkotmánybíróság ellentmondjon egy uniós szintű legfelsőbb bírósági döntésének. 2020-ban a német alkotmánybíróság határozata viszont nagy hullámokat kavart, egyesek már legitimációs válságot vizionáltak. A karlsruhei taláros testület ugyanis lényegében elmarasztalta az Európai Unió Bíróságát, amiért az 2015-ben helybenhagyta az Európai Központi Banknak (EKB) kötvényvásárlási programját. Ráadásul Németország nem éppen azon tagállamok közé tartozik, ahonnan ilyen támadást várható lett volna.

A német testület felülbírálta az Európai Unió Bíróságának korábbi döntését, kifogásolta, hogy az EU Bírósága nem volt kellően alapos a döntéshozatalában, így nem lehet megállapítani, hogy az EKB programja arányos válasz-e a kívánt makrogazdasági célok eléréséhez. Az ítélet fontos megállapításokat tett elvi éllel.

A tagállami szuverenitás felszámolására a lengyel alkotmánybíróság adott egyértelmű visszajelzést 2021. októberben.

A testület eljárása Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök kezdeményezésére indult azután, hogy az EU a tagállami szuverenitás részét képező igazságügyi területen kívánt a lengyel állam működésébe beavatkozni. A taláros testület kimondta, hogy az uniós tagságból nem következik, sem az, hogy az uniós jog minden területen megelőzi a nemzeti jogot, sem az, hogy az uniós intézményrendszer fórumai a tagállami fórumok felett állnának. Azt is rögzítette az alkotmánybíróság, hogy ezek ellentétesek a lengyel alkotmánnyal.

A lengyel döntésre válaszul 2021. október 15-én az Európai Parlament olyan állásfoglalást fogadott el, amely egészen eddig példa nélkülinek számított.

Az állásfoglalás szerint Lengyelország alkotmánybírósága nem bír jogi legitimitással, nem tekinthető függetlennek, és még a lengyel alkotmány értelmezésére sem jogosult.

Idén év elején a román miniszterelnök került új helyzetbe a román alkotmánybíróság tavaly decemberi állásfoglalása miatt. A román testület állásfoglalásban mondta ki Románia alaptörvényének elsőbbségét az európai uniós jog felett. A testület az Európai Bíróság egyik decemberi ítéletével kapcsolatban úgy foglalt állást, hogy az nem hajtható végre az ország alkotmányának módosítása nélkül. Nem ez volt egyébként az első ilyen tartalmú megnyilvánulása a román testületnek, már korábban 2020 nyarán is határozatában utasította el a közösségi jog elsőbbségét.

A magyar Alkotmánybíróság tavaly decemberi határozata szintén érinti a tagállami szuverenitás kérdéskörét. A magyar testület eljárásának ugyanakkor nem a közösségi jog elsőbbségének vizsgálata volt tárgya.

Az Alkotmánybíróság ítélete azt mondja ki, hogy amíg a bevándorlásra vonatkozó uniós szabályrendszer érvényesülése hiányos, addig Magyarországnak joga van ezen hatáskör gyakorlásához.

A probléma kétség kívül egyre nyilvánvalóbb. Tavaly év végén az Európai Unió Bíróságának elnöke, Koen Lenaerts volt kénytelen visszautasítani, hogy a testület az unió lopakodó hatalomgyakorlásának eszköze lenne. Brüsszel egyre agresszívabban erőltetett föderatív EU képe mentén hozott döntései nyomán azonban kétségkívül felmerül a lopakodó hatáskörgyakorlás gyanúja, és joggal vetődhet fel a kérdés is, vajon ez lesz az elkövetkező éveket meghatározó ütközési pont?

Rétvári Bence

A szerző az Emmi parlamenti államtitkára

Iratkozzon fel hírlevelünkre!