Belmondo sírásóként, Delon hentesként kezdte: mégis világsztárokká lettek

Alain Delon és Jean-Paul Belmondo munkássága megmutatta, hogy ha van hit, ha van szorgalom, akkor szinte minden elérhető – Király Leventével, a Riválisok című kötet szerzőjével beszélgettünk a két francia filmcsillag életéről.

– Több könyvet szentelt már az európai filmsztároknak. A Riválisok című munkájában Jean-Paul Belmondo és Alain Delon életéről írt. Mi lehetett a két színész sikerének a titka?

– Nem vagyok filmesztéta, csak egy egyszerű néző, aki szereti a jó alkotásokat és a kiváló színészeket. Az európai sztárok életét vizsgálva jó egy évtized óta igyekszem titkukat megfejteni. Jean-Paul Belmondo vagy Alain Delon sikere talán abban állt, hogy nagy vággyal, elhivatottsággal és nem kevés szeretettel próbáltak törekedni arra, hogy jó színészekké váljanak. Bár Belmondót fiatalon eltanácsolták a színésziskolából, mégis úgy döntött, autodidakta módon Párizs utcáit járva elsajátítja a színészmesterség fortélyait. Rögtönzött előadásokkal szórakoztatta a járókelőket, ahogy Alain Delon is tudatosan építette színészi karrierjét.

Mindketten erőt, energiát és fáradtságot nem kímélve küzdötték végig magukat a ranglétrán.

Jean-Paul Belmondo és Király Levente egy párizsi kávéházban (Forrás: Király Levente)

– Az egykori európai sztárok talán szerethetőbbek voltak, mint a hűvös, távolságtartó amerikaiak?

– Az biztos, hogy a média és az internet hatása ellenére is az amerikai sztárok minden értelemben távol vannak az európaiaktól. Én úgy látom, nincs meg az a közvetlenség, az a személyes tapasztalás, mely az európai hírességek esetében. Bud Spencer vagy Jean-Paul Belmondo sohasem rejtőzködött az emberek, a nyilvánosság elől.

Örömmel álltak meg az utcán az őt megszólító emberek előtt, mert tudták, hogy ők nemcsak a nagyközönségből élnek, hanem azokért is.

– Az amerikai filmek mellett mára eltörpül az európai filmek szerepe.

– Az biztos, hogy az amerikai filmek dömpingje kivéreztette az európai filmgyártást. A magyar, a francia és az olasz filmek megközelítőleg sem tudnak ma már olyan hatást elérni, olyan hazai sztárokat kinevelni, mint régen. Ma minden futószalagon jön. A filmek, a sorozatok és azok főhősei is. Kicsit talán túl nagy is már a kínálat, nem lehet egy-egy ember munkásságát úgy nyomon követni, mint régen. Nem kétkedem abban, hogy ma is sok tehetséges színész van, de biztos vagyok abban is, hogy a nagy dömpingben nehezebb oly módon kiemelkedni, mint a 70-es, 80-as években.

– Csak ennyi lenne?

– Nemcsak a filmipar változott meg, hanem a színészek is. Ma talán sokan azonnali hírnévre törekednek, gyorsan akarnak sikert elérni. A 60-es 70-es évek színészei több időt adtak maguknak. Ez a kiforrottság alakításaikban is meglátszott. Ők elsősorban nem sztárok akartak lenni, hanem színészek. Számukra a hírnév csak ennek a pályának a hozadéka volt.

A legfőbb különbség talán abban áll, hogy ma sokan akarnak különösebb tudás és munka nélkül hírességekké válni.

– Jean-Paul Belmondo és a Alan Delon, ha jól tudom viszont alaposan megdolgozott az sikerért?

– Így van, a semmiből jött a francia filmtörténelem két nagy csillaga. Alain Delon hentesből lett világsztár, Jean-Paul pedig gyerekkorában öt frankért sírásóként segédkezett, de volt juhpásztor és csomagolóüzemben is dolgozott.

Ők úgy lettek világsztárok, hogy nem feledkeztek meg arról, hogy honnan jöttek.

Jean-Paul Belmondo pályafutása kezdetén fizetség nélkül játszotta a Csipkerózsikát gyerekkórházakban. Szívét-lelkét beleadta, mert valóban örömét lelte abban, amit csinált. Belmondónak voltak jelentős színpadi szerepei is, amelyekről a magyar közönség értelemszerűen kevésbé értesült, nekik Belmondo munkássága csak a filmvászonról ismert.

Az ifjú Alain Delon A napfogyatkozás című filmben, 1962 (Forrás: Wikipedia.hu)

– Meg lehet valamit fogalmazni Jean-Paul Belmondo és Alan Delon életének a tanulságából?

– Bízom benne, hogy igen. A most megjelenő kötetben számos érdekes történeteket tárok az olvasók elé, olyanokat, amelyeknek van üzenetértéke jelenünkben is. Alain Delon és Jean-Paul Belmondo munkássága azt mutatja meg, hogy ha van hit, ha van szorgalom, akkor szinte minden elérhető. Munka, kitartás, szorgalom ez kell a boldoguláshoz. Legyen szó Bud Spencerről, Terence Hillről vagy éppen Ennio Morriconéról, mindegyikük esetében úgy vettem észre, hogy őket ezek az erények nem csak felsegítették a csúcsra – hanem ott is tartották.

Nem volt B tervük: színészek akartak lenni, és ezért mindent megtettek.

Úgy gondolom, hogy a kötet olvasói is megbizonyosodhatnak afelől, hogy a világsztároknak sem volt mindig könnyű az életük. Kitartással azonban minden nehézség legyőzhető, minden álom elérhető.

 

Tóth Gábor

Belmondo szerette a magyarokat

Amikor megkéselték Terence Hillt

Ennio Morricone: A szívem Budapesté

Iratkozzon fel hírlevelünkre!