Őszintén szólva az első hírek láttán én is felhúztam a szemöldököm. Értékesíteni? A Városházát? Ez gyakorlatilag olyan, mintha a saját otthonod vagy a munkahelyed adnád el, hogy aztán ne lakj vagy dolgozz sehol, legfeljebb egy bérelt épületben. Aztán jobban belegondolva már nem is voltam annyira meglepve.
Persze a teljes igazság még nem derült ki. Egyelőre van egy hangfelvételünk, amelyen jól beazonosítható személyek beszélnek a lehetséges eladásról, és van egy folyamatosan magyarázkodó, a teljes tagadástól a részletekbe menő közlésig jutó főpolgármesterünk. Az ügy szövevényes, bonyolult és gyanítom – egyelőre legalábbis –, nem is ismerjük minden részletét. Egy viszont biztos: sokakkal beszélgetve az a kép rajzolódik ki, hogy
az emberek el tudják képzelni a baloldali városvezetésről, hogy dobra veri az ingatlant – saját maga alól.
És őszintén szólva ez nem is csoda. Elég csak a 2002 és 2010 közötti baloldali országlást megvizsgálni, amely nem szólt másról, mint a közvagyon elherdálásáról. Ekkor került külföldi magánkézbe több stratégiai vállalat is. Csak hogy néhány példát említsünk, ekkor lett a Postabankból Erste, kikerült az állami tulajdonból a Konzumbank, az Antenna Hungária, a Budapest Airport és ekkor kezdődött a Malév vesszőfutása is. Nem úszták meg a legnagyobb közműcégek sem és még a Mol-részvényeket is sikerült eladni, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy egy ideig úgy tűnt, az egész vállalat orosz kézbe kerülhet.
hirdetés2002 és 2010 között majdnem 190 állami vállalatot értékesítettek az akkori kormányok, és ezekből mindössze 750 milliárd forint folyt be az államkasszába.
A többi pénzzel nem tudjuk mi lett, az viszont biztos, hogy jó eséllyel a cégek értékesítéséből ennél több pénz keletkezett. Összehasonlításképpen: az állam most csak a Budapest Airportot 1600 milliárd forint körüli áron tudja visszaszerezni.
Az erőltetett privatizációnak meg is lett az eredménye: üzleti céloknak alárendelt vállalatok, emiatt elmaradó fejlesztések, kizsigerelt munkavállalók és rezsiterhektől szenvedő lakosság. Aztán az Orbán-kormány a költségvetés rendbetételét követően 2013-tól vért izzadva kezdett neki a családi ezüst visszaszerzésének. A miniszterelnök négy ágazatot jelölt meg, amelyben stratégiai fontosságú a magyar tulajdoni többség: a kereskedelem, a bank-, a média- és az energetikai szektor. A kitartó munkának köszönhetően pedig mára odáig jutottunk, hogy – a teljesség igénye nélkül – újra állami kézben van a Mol-pakett, a közműcégek nagy része, magyar kézben a néhány nagyobb bank és médiavállalat. Ha ezt a számok nyelvére fordítjuk le, akkor azt mondhatjuk, hogy
az elmúlt tíz évben több mint 50 százalékkal, 11 650 milliárd forintról 18 ezer milliárd forint fölé nőtt a nemzeti vagyon értéke. Nem kis eredmény, főleg ha onnan nézzük, hogy most már van mit ismét értékesíteni.
És ne legyenek illúzióink: a baloldal hatalomra kerülése esetén ismét megtenné azt, amit 2010 előtt megtett. Az önkormányzatok példája jól mutatja. 2019-ben a leköszönő fideszes polgármesterek szinte kivétel nélkül pluszban adták át a rájuk bízott várost baloldali utódjuknak. Amiből a legtöbb helyen mára adósság lett, a költségvetésen tátongó lyukat pedig sok esetben a közvagyon kiárusításával tömködik. Ezért nem lepődne meg senki a Városháza értékesítésén sem. És ne legyenek illúzióink: a nyugati befektetői körök máris fenik a fogukat a legzsírosabb, legtöbb hasznot termelő, olcsón megszerezhető vagyonelemekre. Ezért nem mindegy nekik sem, hogy kik állnak az ország élén. És róluk biztosan tudjuk: a profitért bármire képesek.
Kiemelt kép forrása: MTI/Mónus Márton
