Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk
„Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” – olvasható bibliai idézet Pál apostol Korinthusiakhoz írt második leveléből az ordasi református templom karzatán, amelyet Molnár András készített még 1934-ben. De vajon mit üzen ez számunkra az istendicséret vonatkozásában?
Nyomorúság, üldöztetés, halál
Ahogy láttam a nagy körültekintéssel felfestett mondatot, azon gondolkoztam, miért éppen ez lett a kórus karzatának etalon mottója. Hogyan kapcsolódik mindez az ott felcsendülő istendicsérethez. Első olvasatra ugyanis az elolvasott igehely úgy hatott rám, mintha nem illeszkedne a dicsőítők lelkületéhez. Mindenesetre lefotóztam, hogy később is elmélkedhessem az üzeneten.
Feltettem magamban a kérdést, hogy a nyomorúság, az üldöztetés, a halál miképpen állhat összefüggésben Isten minden helyzetben méltó magasztalásával. A dicsőítéssel kapcsolatos fogalmainkat javarészt a boldogsághoz, a szépséghez, a kiegyensúlyozott lelkiállapotunkhoz szoktuk kötni. Eszünk ágában sincs úgy dicsőíteni Istent, hogy eközben nyomorgunk vagy létbizonytalan helyzetbe kerülünk. Azon vagyunk általában, hogy az efféle élethelyezeteinkből kiszabadítsuk magunkat.
Minden helyzetben
Ezzel a szemlélettel azonban totálisan szembemennek az ordasi reformátusok dicsőítésre vonatkoztatott páli kijelentései. Arra irányítják a hívő keresztény figyelmét, hogy éppen azáltal dicsőítheti meg Istent, ha minden körülmény között – legyen az komfortos vagy veszélyeztetett – hálát kell tudnia adni Isten jóságáért és szeretetéért, amely a legkiábrándítóbb helyzetben is felfedezhető és felfedezendő.
Egyik barátom mondta egyszer, hogy napsütésben a puhányok is tudnak kirándulni. Ám szakadó esőben, na, az az igazi kihívás. Valami hasonlót gondolok én Isten dicsőítésével kapcsolatban. Amikor minden szép és jó, könnyű dalolni a világmindenség Urának. Ám ha üldöztetés ér, és az életünk veszélyben van, nem egyszerű áldani a Teremtőt.
Pál apostol élete számtalan esetben arra tanít bennünket, ma élő keresztényeket is, hogy akkor se felejtsük el a hála és a dicséret szavát kimondani Istennek, amikor ez ellen minden porcikánk lázadna. A világban – de akár a Magyarországon – üldözött keresztények hűsége a hitben, megerősíthet bennünket, hogy életünk minden pillanatában képesek legyünk köszönetet mondani Isten szeretetéért, amelyet Jézus keresztáldozatában és a halálon aratott győzelmében fedezhetünk fel.
Teljes szívünkből
Valahol tényleg ebben áll a dicsőítés lényege. Isten nagysága és örök, soha el nem múló szeretete arra kell hogy indítson bennünket, hogy élethelyzetünktől függetlenül adjunk meg minden dicsőséget Istennek. Ezáltal válhat őszintévé minden zenei dicséretünk is. Nem a hangszerválasztástól, a zenei stílusoktól – könnyűzene, klasszikus, gregorián – vagy a latin szövegektől lesz igaz a magasztalásunk, hanem az Istennek visszaadott életünktől.
Az ordasi református templom karzatán található ige a dicsőítés lényegét ragadja tehát meg. Nem szépelgő mondatot választott Molnár András festő 1934-ben, hanem igazat. A hús-vér valóságra irányította a figyelmünket. Innentől kezdve, amikor az ordasi református hívek beléptek az istentiszteletre, és felcsendült az énekük Istennek, tudták, hogy magasztalásuk nem csak egy, a lelkükben dicsőítésre fenntartott bugyorból fakad fel, hanem a szívük teljességéből. Ilyen módon megvalósították a főparancsot: szerették Urukat, Istenüket – teljes szívükből!
Gável András
A kiemelt kép forrása: Gável András
