A hetedik napon: az alázatról

Vasárnap van, hamarosan kialszik az olimpia lángja Tokióban. Még élénk bennem a férfi póló bronzmeccsének izgalma (megvan a bronz, megvan a becsület!), de már azon is gondolkodom: mit láttunk az elmúlt hetekben az olimpián?

Láttunk győzteseket és veszteseket, örömkönnyeket, világcsúcsokat, érmeseket… mennyi és mennyi csodát. Tényleg ezt láttuk? Nem, még ezeknél is szebbet. Küzdelmet láttunk és tiszteletet. Fájdalmat és odaadást. Lemondást és alázatot.

Láttuk, ahogy Magyari Alda, női pólócsapatunk húsz éves kapusa könnyezve véd az utolsó percben – láttuk a fájdalmat.

Láttuk, ahogy Kozák Luca felbukik a hetedik gáton, így elszállnak álmai, aztán a következő pillanatban visszalép, hogy felsegítse szintén elesett ellenfelét – láttuk a tiszteletet.

Hallottuk, ahogy Csipes Tamara azt mondja a női kajak négyes aranyérme után: „… az utolsó ötven méteren már mind a négyen kéket láttunk…” – láttuk a küzdelmet.

Láttuk, ahogy Hárspataki Gábor, újonc karatékánk törött füllel és összemorzsolt fülekkel kiáll az elődöntőre – láttuk az alázatot.

Aki ezt látta, az igazságot látta, az értékeket, a maguk valójában – miközben minden oldalról igyekszik elnyelni világunkat a semmilyenség sötét tengere. Tisztelet, odaadás, alázat – íme, az ember. Köszönjük Nektek, drága magyar olimpikonok!

Szurmai János

Iratkozzon fel hírlevelünkre!