Miért lesznek komcsi bűnözőkből popkulturális ikonok?

Mi lehetne igazán jó példa korunk alászállására, mint a tény, hogy lassan normakövetés lehet bűnözőknek drukkolni? Lehet itt lobogtatni Robin Hoodot, de a helyzet mégiscsak az, hogy egykoron a hősök azok voltak, akik valójában is azok: a héroszok. És bár jelen írásnak sem a esztétizmusban való elmerülés, sem a tradicionális alapok letétele nem célja, de érdemes rögzíteni a hősökkel kapcsolatban néhány alapvetést.

Tradicionális megközelítés alapján az a hős, aki velejéig átitatott az életen túlmutató élettel. Nagy szavaknak tűnhetnek, de a hérosz célja mindig egy: visszavezetni a társadalmat az egykori teljesség felé.

Mikor a történelem és irodalom színpadán megjelenik a hős a bronzkori fellazulásban, akkor ő valójában az ezüstkor lunáris jellegét volt hivatott transzformálni az aranykor eszmeisége felé. Újfent elmondom, a teljességhez visszatérni. (vö. Borbás László: Harc és heroizmus)

Manapság és az elmúlt évszázadokban is a heroizmust keverjük a titanizmussal. A titanizmus a heroizmus deviációja. No és itt jutunk el igazán a lényegig, mert az előbbi megállapításból is fakadóan, a titán kizárólag emocionális alapon ítél és cselekszik, különösebb szellemi háttértár nélkül.
Pont úgy, mint napjaink popkulturális alakjai, A nagy pénzrablás hősei.

A nagy pénzrablás
Forrás: Money Heist Facebook-oldala

Mert én aztán sok mindent meg tudok érteni, de ennek a sorozatnak a sikere előtt – időnként valóban megcsillanó történetszövési leleményeit elismerve – értetlenül állok. Emlékszünk még az Ocean’s Eleven című filmre, igaz? Véletlenül sem a pár éve kiadott remakre, amiben a főbb szerepeket kizárólag nőkkel játszatták el és megbízhatóan unalmas volt. A 2000-es évek elején készült, első remakre – hiszen az is egy feldolgozása az eredeti, Sinatra-féle filmnek. Ott is bűnözök voltak a főszereplők, ott is nekik kellett drukkolni, csakhogy akadt néhány igencsak feltűnő különbség, amit az alábbiakban bővebben is kifejtenék, kezdve A nagy pénzrablás alapvetéseivel.

Az államot, ártatlanokat, nem bűnözőket rabolnak ki

Kissé más elképzeléssel ül le az ember filmet nézni, ha ugyan tudja, hogy nem pozitív szereplőket lát majd, de azok valamivel mégiscsak jobbak, mint azok, akik ellen bűnt követnek el. És amikor Las Vegasban maffiózókat rabol ki egy fehérgalléros banda, akkor nagyjából fesztelenül szórakozhat az ember. Mégiscsak nehézsúlyú bűnözőktől vesznek el milliókat. Nem így a spanyol sorozatban. Itt egészen egyszerűen az állam, a nemzet pénzét nyúlják le. Próbálják ezt persze mindenféle ostoba lózunggal alátámasztani, de a helyzet mégiscsak ez. (Erre később bővebben is kitérek.)

Túszokat ejtenek

Nem beszélve arról, hogy túszokat ejtenek, akik ilyen helyzetben nem csupán a fizikai, de a lelki sérülések számos fajtájának is ki vannak téve.

Egy kicsit gondoljuk már el, hogy éreznénk, ha egy családtagunk kerülne hasonló helyzetbe! Bűnözők, nehézfegyverekkel, napokra foglyul ejtenék egy szerettünket, majd érkezne néhány félnótás és elkezdene nekünk áradozni arról, milyen fantasztikus emberek is az elkövetők. Persze, páran ilyen alapon idealizálták az IRA vagy az ETA tetteit, de azokkal sem foglalkozunk.

Hősöknek, ellenállóknak, egyébiránt mindössze komcsi felforgatóknak mutatják be magukat

Ebben a kifacsart, ezer sebből vérző kulturális közegben is – gondolnám – van egy határa annak, ami még szimpatikus lehet. Jópofa rablók rossz pofájú rablóktól rabolnak – oké. De amikor A nagy pénzrablás képkockái közé egyre magabiztosabban beissza magát az izzadtságszagú politikai üzenet, az már több a soknál.

Vágókép a sorozat második évadából, rajta az Antifa-zászló és a sorozat jelképei, a zubbony és álarc
Forrás: reddit.com

Hiszen ők nem szaros bűnözők, hanem ellenállók! Nem egymilliárd eurót akarnak rabolni, hanem megmutatni a rendszernek, hogy mindent nem lehet megtenni! És amikor egy ponton – majd egyre több alkalommal – felhangzik a Bella Ciao, akkor legalább már egy dologban biztosak lehetünk: ez a nóta mindig is bűnözők himnusza volt.

Mivel ez az írás valójában tényleg nem filmkritika, egyéb negatívumokat bővebben már meg sem említek. Mert azt korábban írtam, hogy főleg az első évad első felében még akadnak ügyes lépései a sorozatnak, de aztán olyan látványosan fogy el a kreatív puskapor, mint pénznyomdából a papír.

Lehet, hogy elsőre valami bombasztikusnak tűnik, de egy szakadék választja el egymástól a megsüvegelendő, revelációval felérő ötleteket és az ad hoc módon odadobált, semmivel alá nem támasztott meglepetéseket.

Utóbbihoz nem kell különösebb tehetség.

A sorozat különben nem lenne feltétlenül rossz szórakozás, ha nem idealizálna és nem akarna héroszokat teremteni. A csapból is a relativizálás folyik, a rossz felmagasztosítása, a jó elherdálása. És amikor ócska, komcsi tematikával magyarázzák saját mozgatórugóikat a bűnözők, akkor egyrészt megnyugszunk, mert legalább mindenki láthatja, a komcsik mindig köztörvényesek voltak, másrészt az Antifa-zászló felbukkanása egy vágóképben tudatosítja, hogy ennél óvatosabbnak kell lenni.

Mert ez is egy eszköze a tudatos formálásnak. Szórakoztatva, apránként átadva az üzenetet: a rossz tulajdonképpen nem is rossz, ha jó csávók meg csinos csajok csinálják, gyors a vágás és menő a zene.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!