A kis Tóth Krisztina korán felhívta magára a figyelmet. Már az óvodában ügyesen használta a játékokat, sőt egy idő után ő maga is talált ki újakat. A többiek aránylag elfogadták, ha úgy adódott, bevonták a játékba. A lányok különösen a műanyag konyhával szerettek foglalatoskodni, volt abban minden; lábosok, fakanalak, pirosan világító tűzhelylap üvegből, etetőszék benne aprócska babával. Kriszti fékezhetetlen fantáziájával azonban inkább írósat játszott, egy nagy fakockát rárakott az asztalra, az volt az írógép, reggeltől-estig püfölte. Az óvónéni megdicsérte, milyen okos. Egy nap a kis Kriszti bedobta a kockát a konyhába, a fazekakból kiborult a borsóleves, a kisbaba kiesett az etetőszékből.
– A ti játékotok hülyeség! – jelentette ki, szép tisztán ejtve a hangokat, mert járt logopédushoz. – Aki azzal játszik, az hülye – tette hozzá magabiztosan, mert pszichológushoz is járt. – Az volna a legjobb, ha mindenki dömperest játszana, eltolná innen a sarokba az összes fakockát, engem pedig békén hagyna írni.
Erre meghúzták a copfját. Döbbenten nézett. Aztán kirohant a folyosóra, egyenesen a vezető óvónő irodájáig, kopogtatás nélkül berontott – pedig alig érte föl a kilincset –, és elpanaszolta, hogy a sok retardált kölyök meghúzta a haját, és nem lehet tőlük nyugodtan írni.
Az óvónénik testülete rettenetesen felháborodott, és délelőtti foglalkozást tartottak arról, hogy mindenki szeresse Krisztikét, ezért késve kezdődött a játszás, mindenki nagyon türelmetlen volt. A fiúk alig bírtak magukkal, mert reggeli után Fradi-Dózsa gombfocimeccs kezdődött (bizony, akkoriban még nem a Real-Barca dívott mifelénk), és be kellett fejezni, mert Fazekas két góljával a Dózsa vezetett, és persze mindenki a Fradinak drukkolt. Krisztike viszont keresztbe feküdt a földön – vagyis a pályán –, Páncsics lövése elakadt benne, ezért a fiúk eldugták az írógépét.
Amikor délután a hívogató őt szólította, könnyes szemmel szaladt a szüleihez, és elpanaszolta, hogy itt mindenki gazember, potenciális leendő Fidesz-szavazó, nem is akart idejönni, rühelli az egész óvodát, a többi kölköt, ezek a kis gézengúzok meg sem érdemlik őt, pedig mindig ő nyer a Ki nevet a végén-ben.
hirdetésTermészetesen azonnal kiíratták az óvodából, és elvitték egy másik intézménybe, amit kifejezetten a hozzá hasonló kivételes csemetéknek tartottak fenn. Itt végre remekül érezte magát, nem kellett a sok agresszív, sunyi, szemét gyerekkel találkoznia, akik a többi óvodába jártak és azokkal a gagyi, vacak játékokkal szórakoztak. A nagy óvodafenntartó időnként meglátogatta a csoportot, és azzal biztatta őket, belőlük kerül majd ki az összes óvónő, hogy rendesen gatyába rázzák a sok gyereket.
– Nem csak óvónénik! – tiltakoztak a gyerekek. – Óvóbácsik is! Olyanok, mint a Cohn-Bendit bácsi!
„Hú, az nagyon modern lesz”, gondolta a kis Kriszti, „mi már egy szép új világban leszünk felnőttek. De ha mégsem, majd jól megneveljük a többieket.”
Ungváry Zsolt
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt kép: Tóth Krisztina költő a baloldali ellenzéki pártok kormányellenes tüntetésén a Blaha Lujza téren 2016. október 23-án.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
