Gyógyítsátok a betegeket!
Szent II. János Pál pápa kezdeményezte 1992. május 13-án, hogy a Szűzanya lourdes-i megjelenésének napja, február 11. legyen a Betegek Világnapja. A „Nagy Pápa” súlyos betegségeket, testi-lelki szenvedést viselt életének utolsó 20 évében. Ezen megpróbáltatásokat példamutató türelemmel, elfogadással és keresztény alázattal hordozta az egész világ előtt, tanúságot téve mély hitéről, Krisztus-követéséről hívők és nem hívők számára egyaránt.
A filozófus és morálteológus lengyel pápa mint az Anyaszentegyház vezetője, napi feladatait a betegség és szenvedés kereszthordozásával végezte, így hirdetve az Evangéliumot és elfogadva, hogy emberi életünk része olykor a teljes egészség hiánya, betegségek és testi-lelki megpróbáltatások időnkénti elviselése.
Az ókori keresztényekről már az I. században elterjedt volt, hogy lelkiismeretesen végzik mindennapi feladataikat, szeretettel vannak egymás iránt, továbbá gondoskodnak az idősekről, törődnek fogyatékos és beteg testvéreikkel. Mindezt Krisztus iránti szeretetből tették. Ezzel teljesen új, igazi humánus szemléletet hoztak abba a kegyetlen pogány világba. Az akkori, Taigetosz-szemléletű, állandóan hódító, másokat legyőzni akaró, katonaférfi ideálú társadalomban megdöbbentő volt, hogy az új vallású keresztények az emberi személyt helyezik szemléletük és mindennapos cselekedeteik középpontjába.
Gondoskodnak idős társaikról, tisztelik a nőket és gyermekeiket, gyógyítják betegeiket, és gondoskodnak idős, elesett és kiszolgáltatott embertársaikról,
ahogy ezt például ifjabb Plinius leveleiben is olvashatjuk.
Az emberiességet, tehát az igazi humánumot lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük – írja XVI. Benedek pápa Spe salvi enciklikájának 38. fejezetében. Egy társadalom morális érettsége többek között azon mérhető le, hogyan bánik a legelesettebbjeivel, a testi-lelki fogyatékkal élőkkel, a társadalom perifériájára szorultakkal, függetlenül attól, hogy ebbe a súlyos helyzetbe a saját vagy mások hibájából került az illető.
Döntő, hogyan gondoskodik az élet elején (magzatok, újszülött csecsemők) és az életük végén lévő gyógyíthatatlan betegekről (hospice), a leggyengébbekről és a legkiszolgáltatottabbakról.
A hit és a vallás emberhez méltó kultúrát teremt. A kultúra a latin colere (megművelni) szóból származik, utalva arra, hogy az ember mindig kialakítja, megműveli környezetét, életterét, ahogyan ez az ószövetségi Szentírás első lapjain mint utasítás hangzik el: „Hajtsátok uralmatok alá a földet” (1Mózes 1:28). Az emberi kultúra szerves része az egészségkultúra. Anzelm Grün világhírű bencés atya egyik könyve Az egészség, mint lelki feladat címmel mindannyiunk személyes felelősségét hangsúlyozza testi-lelki egészségünk megőrzésében, ápolásában.
Mi, magyarok büszkék lehetünk Magyarország Alaptörvényére, benne Nemzeti Hitvallásunkra, mert ez az emberi életünk alapértékeit rögzíti, kimondja az emberi személy teljes körű védelmét. Keresztény antropológiája lelkiismereti kötelességünkké teszi az elesett, sérült vagy szegény honfitársaink megsegítését.
Isten az élet ura, forrása és a fenntartója. Mivel Isten szent, vagyis egészen különbözik a teremtett világtól, ezért az élet is szent és értékes, pláne, hogy a feltámadt Krisztusban örök életre kaptunk meghívást. Ajándékba kaptuk az életünket és egészségünket, amelyeket lelkiismereti felelősséggel kell óvnunk és megőriznünk. Emberi méltóságunk is van, amelynek forrása, hogy „Isten képmására és hasonlatosságára” (Ter 1,26) lettünk teremtve (KEK 225). Isten munkatársainak teremtett minket, hogy Isten Országát, vagyis az élet kultúráját – ahogyan Szent II. János Pál pápa nevezte – építsük, melynek kezdete már itt a földön megtapasztalható. Testi- lelki egészséggel jobban tudjuk ezt a szent ügyet, hivatást szolgálni, ezért fontos az egészségünkkel törődni.
Az élet, mint általában minden emberi érték, törékeny is egyben. Elveszíthetjük egészségünket, épségünket, megbetegedhetünk, akár testben, akár lélekben, vagy akár mindkettőben egyszerre. Az orvostudomány bizonyítja már régóta, hogy a testi betegségekben a lélek jelezhet, hogy valami nincs rendben a test-lélek együttesben. Ezek a pszichoszomatikus megbetegedések arra hívják fel a figyelmünket, hogy változtassunk az életvezetésünkön, gondolkodásunkon és az ezekből fakadó cselekedeteinken. Ha alázattal és lelkiismereti felelősséggel felismerjük és elfogadjuk ennek szükségességét, akkor egy komoly életrendezéssel akár teljes egészében meggyógyulhatunk.
Prohászka Ottokár püspök híres mondása: „Dum spiro spero” („Amíg élek, remélek”). Az ember tartósan nem élhet remény nélkül. Az igazi gyógyító Krisztus, mi, egészségügyi szakemberek csak munkatársai, közreműködő segéderői vagyunk. Természetesen nem becsüljük le ezzel komoly hivatásunkat, sőt, szükséges az állandó, élethosszig tartó tanulás, továbbképzés, mert tudomány nélkül, naprakész felkészültség nélkül nem állhatunk oda a betegeink mellé.
Az egyéni lelkiségben kulcsszerepe van a hívő lélek betegséghez és gyógyításhoz való viszonyának. A hitnek döntő szerepe van a betegségek megelőzésében és gyógyításában egyaránt. Ha az orvos és a beteg is hívő, akkor amíg lehet számítani a gyógyulásra, addig a beteg is aktív partnerként küzd az életéért, gyógyulásáért az orvossal és Krisztussal karöltve.
Blaise Pascal, a XVII. század kiváló természettudósa és filozófusa szerint „az ember gondolkodó nádszál”. Ebben Pascal kifejezi emberi mivoltunk lényegét: értelmes, gondolkodó lények vagyunk, keressük az igazságot, egyedüliként a teremtett világban, és egyben testileg-lelkileg sérülékenyek, érzékenyek, sebezhetőek és esendőek is vagyunk.
Amikor Jézus felszólítja tanítványait, „curate infirmos!” („Gyógyítsátok a betegeket!”), akkor ezt olyan természetességgel mondja, mint aki jól tudja, hogy az emberi élet velejárója olykor a betegség, a szenvedés és a fájdalom is.
Mivel az ember test és lélek legszorosabb együttléte, ezért bármelyik megbetegszik, kihatással van a másikra, tüneteket produkál mindkét félben.
Jézus betegeket gyógyított és ezzel jelezte az Isten országának elérkeztét. Ő maga volt a Gyógyító (Christus Medicus); megváltó művének lényege, hogy az embert visszavezesse Istentől rendelt eredeti hivatásához: hogy a Teremtő munkatársa legyen, és így Isten megdicsőítésére éljen, kiérdemelve ezzel az Isten országa örökségét. „Isten dicsősége az élő ember” – mondta Szent Iréneusz, Lyon vértanú püspöke. Szent II. János Pál pápa mindig hangsúlyozta ezt az alapvető keresztény antropológiát: visszatalálni a gyökerekhez, újra felfedezni az ember eredeti, teljes igazságát. Az ember testi gyógyítása is azt a célt szolgálja, hogy az ember szellemi-lelki része kiteljesedhessen ebben az irányban.
Az Egyház mindig kötelességének tartotta a betegekről való gondoskodást, szeretettel fordult a kirekesztettekhez, szenvedőkhöz. Tudományos megállapítás, hogy minden emberben jelen van és a legáltalánosabb emberi tulajdonság a compassio, vagyis a másik emberrel való együttérzés, együtt-szenvedés. „Mert elfogadni a másik embert, aki szenved, azt jelenti, hogy magamévá teszem az ő szenvedését, az övé az én szenvedésem lesz. De éppen azáltal, hogy a szenvedés megosztottá válik, hogy egy másik ember is jelen van benne, a szeretet fénye behatol a szenvedésbe. A latin con-solatio (ami éppen ellentéte az i-solatio-nak, az elszigetelődésnek), „vigasztalás” szó szépen fejezi ezt ki, mert az együttlétet emeli ki a magányban, mely ezután már nem is magány” – írja XVI. Benedek pápa Isten velünk van minden nap című könyvében.
Ám az egyes ember nem tudja elfogadni mások szenvedését, ha ő maga nem képes megtalálni a szenvedés értelmét, a tisztulás és érlelődés útját, a remény útját. Mint már fentebb említettük, az ember értelmes, racionális lény, keresi az igazságot, az okokat és célokat, összefüggéseket. Kérdéseket tesz fel Istennek és magának, hogy honnan vagyunk, miért élünk, merre megyünk, és mi miért történik velünk; többek közt miért a szenvedés, honnan a rossz, a bűn, a betegség, a szenvedés és a halál a világban.
Egy komolyabb, krónikus betegség alkalmat adhat hívőnek és nem hívőnek egyaránt, hogy az élet igazán fontos kérdésein elmélkedjen, megnyugtató válaszokhoz jusson.
Gyakorló, gyóntató lelkipásztori tapasztalatokból, lelkivezetői tanácsadásokból tudjuk, hogy komoly összefüggés van egészség és istenkapcsolat, valamint betegség és életmód, életvezetés között. Jézus nem gyógyított meg mindenkit, de akit igen, annak mindig megdicsérte Istenbe vetett hitét és bizalmát.
„Állj fel és menj! A hited meggyógyított!” (Lk 17. 19)
Dr. Faragó István
A szerző fogszakorvos, hittanár, a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesületének elnöke.
Szentté avathatják a Down-szindróma kiváltó okát felfedező genetikust
Kiemelt kép: Pixabay
