A politikai gondolkodás tétje

Pogrányi Lovas Miklós gondolatai T. S. Eliot: Egy keresztény társadalom eszméje című művéről (Századvég, 2021).

A politikáról két megközelítésben érdemes beszélni. Vagy a haladást követjük nyomon vagy a kultúránk sorsát. A haladás krónikája az egyetemesnek nevezett emberi jogok kibontakozásának folyamata, mely önképe szerint fejlődéstörténet. A kultúránk életútja pedig annak története, miként hatotta át a kereszténység a görög-római civilizációt és miként testesül meg benne a logos immáron kétezer éve. Az első megközelítés ember-központú (antropocentrikus, immanens): a nagy összefüggéseket szigorúan evilági szempontok alapján vizsgálja. A második megközelítés Isten-központú (eszkathologikus, transzcendens): Isten művét próbálja megérteni és az emberi hozzájárulás (kultúra) lehetőségét keresi.

Mindkét gondolkodást egy lelkünk mélyére plántált parancs hajtja, a tökéletesedés vágya. Az ember-központú politikai gondolkodás itt és most a földi világunkban kíván tökéletességre törni, valamilyen immanens cél szolgálatában. Az Isten-központú gondolkodás gyújtópontja azonban a földi világon kívül van. Célja, hogy az isteni parancsolat megtartása mellett hozzájáruljunk a Teremtés nagy művének kibomlásához. E megközelítésbeli különbségekből adódóan a politikától is egészen mást várnak a két gondolkodásmód képviselő, így a társadalomfilozófia eredményeit magukra vonatkoztató államférfiak is.

Az ember-központú politikus időhorizontja korlátolt. Az általa érzékelt véges teret jobban be akarja lakni, hiszen cselekvése csak e szűkebb keretek között értelmezhető. Itt és most akar érvényesülni, itt és most van lehetősége nyomot hagyni.

A hívő ember által művelt politika egy további dimenzióval is rendelkezik, ami viszont cselekvésének egész perspektíváját megváltoztatja. Nem akar minden problémát megoldani, mert teret hagy a Gondviselésnek.

A tökéletlenség tudata és az ebből fakadó önkorlátozás a konzervatív politika egyik legfontosabb vonása. Ez védi meg a voluntarizmustól, mely a világtörténelem legembertelenebb rezsimjeit építette föl és legvéresebb háborúit robbantotta ki. A hívő politikus tudja, hogy a problémák életünk részei: meg nem szüntethetők, csak mérsékelhetők, elodázhatók, átalakíthatók.

A keresztény politika a tökéletességet tartja szem előtt, de nem törekszik azt politikai eszközökkel elérni. A hívő politikus célja, hogy saját üdvösségét a rábízottak üdvének segítése által érje el.

Az emberközpontú és az istenközpontú gondolkodás nem hozható összhangba. Időlegesen megférhetnek egymás mellett viszonylagos békében, de az utóbbinak győznie kell, mert ez az értelme. Az Isten–központú gondolkodás intoleráns: nem alkuszik, mert egyetlen igazságot fogad csak el. Ha párbeszédet folytat, azt azért teszi, hogy az igazságot más számára is hozzáférhetővé tegye.

A hívő politikus számára a keresztény történelemértelmezés nyújt kapaszkodót és a keresztény filozófiából merít gondolatot – fél szemét rajta tartja az ellenfélen: hogy megismerje és megértse szándékait.

A keresztény politikai gondolkodásnak két elbeszélésmódja bontakozott ki az elmúlt évszázadok során. A szélesebb körben elterjedt megközelítés szerint Európa egy szekularizációs folyamaton esik át. Eszerint a politikai gondolkodás és az államszervezés egyre kevésbé ölt vallásos jelleget. A másik, kevésbé népszerű megközelítés a politikai teológia.

Ennek képviselői azt állítják, a szekularizáció látszólagos: a politika valóban távolodik a kereszténységtől, de a vallástól nem. A politika egyes elemei ugyanis megszentülnek és betöltik azt az űrt, amit a kereszténység hagy maga után. Megistenül a nemzet, megistenül az állam és teológiaként működik a népszuverenitás, a demokrácia, az emberi jogok, a szabad piac, a kommunizmus, vagy a radikális környezetvédelem.

A politikai teológusok rámutatnak: ezek semmivel sem racionálisabbak, mint a középkori teológia. Bármelyik interpretációt fogadjuk is el, az értelmezett tények vitathatatlanok: a huszadik század végére olyan államberendezkedések honosodtak meg Európában, melyek alapvetően szekulárisak: legjobb esetben is csak névleg vannak tekintettel kultúránk vallásos gyökereire. A keresztények nézőpontjából ez a tendencia mindenképpen egy hanyatlási folyamat – mely magyarázatra szorul és a hívek gyógyírt várnak a klérustól, a keresztény értelmiségtől, de nem kevésbé a keresztény politikusoktól.

Pontosan ezt az elvárást érzékelte T. S. Eliot, amikor megírta az Egy keresztény társadalom eszméje c. nagyesszéjét, melyet 1948-ban követett a Kultúra meghatározása. A két mű együtt a konzervatív gondolkodás alapdokumentuma lett, mert hidat ver a vallásos és a szekuláris gondolkodás közé.

Képes megértetni a vallását nem gyakorló, de alapvető műveltséggel rendelkező emberrel is, hogy az európai lét előfeltétele a kereszténység. Európa csak és kizárólag abban az esetben maradhat fenn, ha megőrzi (újra vállalja) a keresztény kultúra elemeit.

T. S. Eliot: Egy keresztény társadalom eszméje

T. S. Eliot írása azért marad vonatkozási pont még nagyon hosszú ideig, mert radikális visszatérést jelent a valódi filozófiához. Az írás különös erejét a mai fejlemények felől érthetjük meg leginkább:

A magukat kereszténynek (kereszténydemokratának) valló nyugat-európai politikusok jelentős része már lényegileg nem különbözik a liberálisoktól, baloldaliaktól.

A keresztény politikai gondolkodók jelentős része a politikusokhoz hasonlóan ugyancsak a mimikri útjára lépett: elfogadják a pogány világ aktuális játékszabályait.

Többségük pontokat gyűjt, hivatkozásokat számol, akadémiai fogalmak szerint értékeli saját magát. Mindez nem mellékes, hiszen ideiglenesen ez adja meg az alkotó ember súlyát. De végső soron nem a tudománymetria számít, hanem az, hogy a szavaknak van-e súlya. Kiállják-e a próbát: megváltoztatják-e az olvasó életét, jó cselekedetekre indítják-e? Segítenek-e megérteni a világot és ez által az olvasó közelebb jut-e az üdvösséghez?

A politikai filozófia művelése nem volt mindig szakma – a nyugati kultúra hajnalától kezdődően tétje volt. Nem volt kérdés: aki úgy tudja megfogalmazni gondolatait, hogy ezzel emberek tömegeit képes befolyásolni, annak hatalma van. Erényre nevelhet, bűnre csábíthat. A politikai gondolkodó ezért veszélyes ember: szavaival épít és rombol. Megújulást sarjaszt és gyilkosságra bújt fel. Ezt az ember mindig is tudta: ezért halt meg Szókratész, ezért kellett menekülnie Platónnak és ezért égették el az eretnekeket. A társadalom rendje elleni támadást az egészséges politikai közösség mindig megtorolta.

A felvilágosultak (Les Lumières) hitték el először, hogy nekik joguk van bármikor, bármit mondani – függetlenül szavaik következményeitől. Időről-időre azonban tapasztalható visszatérés az ősi szabályhoz. A második világháborút követően a romokban heverő kontinens és a milliós hullahegyek Európa eszébe juttatták, hogy az eszméknek vannak következményei és börtönbe vetették azokat, akik a nemzetiszocializmust szellemi munkájukkal építették, vagy legitimálták. (Ugyanez a büntetés sosem érte utol azokat, akik a kommunizmus ügyét mozdították elő a szavak erejével.) A szavak hatalma aztán újra feledésbe merült, míg a baloldal fel nem fedezte ismét, és meg nem kezdte szabályos kisajátítását (politikai korrektség, cancel culture). 

Az élet magyarázata, a valóság értelmezése hatalom.

A politikai filozófia akkor ér valamit, ha arról szól, ami a vérünkre megy, ami perzseli a bőrünket. Ha csak kommentál, árnyal, kontextusba helyez, részletkérdéseket világít meg szakszerűen, akkor az enyészeté lesz. Rosszabb esetben csak a szerző halála után, szerencsés esetben rögtön a publikációt követően. 

T. S. Eliot filozófiája éget, mint a szárazjég. Prózája higgadt, egyenletes, mentes minden vagdalkozástól. Rezzenéstelen arccal adja tudtunkra, hogy a kortárs politika kliséi értéktelenek, a rájuk való hivatkozás garantáltan hatástalan. A hozzájuk fűzött remények hiú ábrándok – legyen szó akár a liberalizmusról, akár a demokráciáról, akár más pogány varázsigéről. A keresztény ember megtűrt Nyugaton. Se nem szabad, se nem üldözött – és ez végzetesnek tűnik. Nem szabad, mert nem élhet olyan társadalomban, mely az ő kategóriái szerint épül fel. De pillanatnyilag nincs hivatalosan deklarált, szisztematikus keresztényüldözés sem – csak az egyre szaporodó „egyedi esetek”. Ezek arra elegendők, hogy a nyugati embert szorongóvá vagy fásulttá tegyék, de arra nem, hogy lendületet vegyen. 

Az immunválasz azonban megérkezett – máshonnan, mint ahonnan sokan várták. A közép-európai konzervativizmus felszív mindent, ami Európát naggyá tette: a klasszikus, görög-római műveltséget, a keresztény századok filozófiáját és a nyugati konzervatív gondolkodás számára releváns belátásait is. Ilyenek mindenekelőtt T. S. Eliot felismerései, aki mostantól kezdve kötelező tananyag lehet már magyar nyelven is.

 

Pogrányi Lovas Miklós

A szerző egyetemi oktató, a XXI. Század Intézet kutatója.Vendégszerzőnk T. S. Eliot kultúrafilozófiájáról szóló tartalmi elemzése itt olvasható

Iratkozzon fel hírlevelünkre!