A teológus, aki még a keresztség szentségét sem tiszteli

Rövid időn belül már a második „hittudós” hölgy bizonyítja, hogy alapvető hittani hiányosságokkal küszködik. Lukácsi Katalinról már megírtuk, hogy ő Krisztus kereszthalálának lényegét nem érti, majd alig telt el egy kis idő, és most Perintfalvi Rita tárja elénk, hogy a keresztség szentségének mikéntjével nincsen tisztában.

Az egész apropója Békés Gáspár sokadik keresztényellenes kijelentése volt, mely szerint a gyermekkeresztséget be kell tiltani. Perintfalvi jó „progresszív teológushoz” méltó módon rögtön Békés oldalára állt, és egy Facebook-posztjában a következőket írta: „Ezen a témán hosszan lehetni meditálni, gondolok pl. arra, hogy a kereszténység kezdeti évszázadaiban kizárólagosan csak a katekumenátus (hitújonc) időszak letelte után lehetett valakit megkeresztelni és csak felnőttként! A csecsemőkeresztség egyáltalán nem létezett, mert a hit elfogadásához az egyház a hívektől tudatos döntést várt el a Mester mellett. A II. vatikáni zsinat ezt a gyakorlatot felélesztette, és Magyarországon is 1999 ádventje óta újra létező gyakorlat a katekumenátus általi hitbe való bevezetés felnőttek számára. Ami nem váltotta fel a csecsemőkeresztséget, de teljesen legitim, ma is élő gyakorlat.”

Kezdjük rögtön az egyháztörténeti tévedésekkel és csúsztatásokkal:

a gyermekkeresztség a kezdeti időktől fogva létező jelenség.

1.) Már a Szentírásban megjelenik, amikor is egyes megtérők keresztelkedésénél megjegyzik, hogy „egész háza népével együtt” megkeresztelkedett. Ebbe nyilvánvalóan a csecsemők és gyermekek is beleértendőek. (ApCsel 10, 2; 10, 44-48; 16, 14-15; 18, 8-9; 1Kor 1, 16).

2.) Órigenész (184 körül – 254) a gyermekkeresztséget apostoli hagyományra vezeti vissza:

„Az egyház az apostoloktól hagyományképpen kapta, hogy kisdedeket is kell keresztelnie” (Lib. 5. in ep. ad Rom. c. 9.)

3.) Tertullianus (160-225) egyik művében – amelyben egyébként ő is a gyermekek megkeresztelése ellen ágál – írja, hogy ez már régóta szokásban van (eleve minek ágálna ellene, ha nem létezne a jelenség). (De baptismo 18, 10)

A „hitoktató”, aki nem érti a keresztáldozat lényegét

4.) Szent Ciprián (190 körül – 258) a tertullianusi nézettel szemben így ír: „A keresztségtől és a kegyelemtől senki sem tiltható el, annál kevésbé szabad eltiltani a kisdedet, ki, mint újszülött, nem vétkezett, kivéve, hogy Ádámtól származva, a régi halál szennyét születésével vonta magára.” (Ep. 63. Hurter opusc. XXI. 189. 1.) Ugyanezen érvelés mentén – vagyis az áteredő bűntől való mentesülés miatt – támogatja a gyermekkeresztséget az egyik legnagyobb tudós szent, Szent Ágoston is.

5.) Hüppolitosz, a szintén 3. századi ókeresztény író, teológus a keresztelés menetét így írja le: „A keresztelendők vetkőzzenek le, s kereszteljék meg először a gyermekeket. Mindazok pedig, akik tudnak maguk nevében beszélni, beszéljenek. Azok helyett, akik nem tudnak a maguk nevében szólni, beszéljenek a szülők, vagy valaki a családból. Azután kereszteljék meg a férfiakat s végül a nőket.” (Traditio apostolica XXI.)

Vagyis látható, hogy a gyermek- és csecsemőkeresztség már a kezdetektől élő gyakorlat volt, szemben Perintfalvi állításával, miszerint „csecsemőkeresztség egyáltalán nem létezett”.

Perintfalvi Rita érvelésében ekkor egy nagy ugrás következik – úgy körülbelül a kereszténység történetének több mint háromnegyedét kihagyja –, hogy aztán a II. vatikáni zsinattal példálózhasson, mivel az újra bevezette a katekumenátust.

1.) Oka lehet ennek az ugrásnak, hogy az 5. századtól kezdve különböző zsinatok folyamatosan megerősítik a gyermekkeresztség szükségességét és fontosságát, így a dogmafejlődés és egyéb rendelkezések mind ellene vannak a haeretica érvelésének.

2.) A felnőttkeresztség nem tűnt el a zsinat előtt sem, hiszen a pogányokat valahogy meg kellett keresztelni. Ugyanakkor egy keresztény Európában, ahol már mindenkit gyermekkorában megkeresztelnek, természetes, hogy kisebb hangsúlyt kap a felnőttkeresztség. A II. Vaticanum után új erőre kapó misszió magától értetődő módon megköveteli a felnőttkori keresztség szabályozását. Ezt erősíti meg a Katekizmus is: „A felnőttkeresztség az Egyház kezdetei óta ott a leggyakoribb, ahol az evangélium hirdetése új keletű.” (KEK 1247.)

3.) Ez a teljesen fölösleges kitérő és zsinatra történő hivatkozás nem bizonyít semmit, hiszen ugyancsak zsinat utáni rendelkezések tömkelege buzdít a gyermekkeresztségre:

a.) CIC 867. kán. 1. §.: A szülők kötelesek gondoskodni arról, hogy a gyermekek már az első hetekben megkapják a keresztséget; a születés után mielőbb, sőt már a szülés előtt forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a szentséget, és hogy erre kellő felkészítést kapjanak.

b.) KEK 1250: Mivel bukott természettel és az áteredő bűntől megszeplősítve születtek, a kisgyermekek is rászorulnak az új születésre a keresztségben, hogy kiszabaduljanak a sötétség hatalmából és átvitessenek Isten gyermekei szabadságának országába, ahová minden ember meghívást kap. A gyermekkeresztségben különösen is világosan látható az üdvösség kegyelmének teljes ingyenessége. Az Egyház és a szülők megtagadnák a gyermektől az Isten gyermekévé válás fölbecsülhetetlen kegyelmét, ha nem hamarosan a születés után gondoskodnának a keresztelésről.

c.) KEK 1251: A keresztény szülők ismerjék el, hogy ez a szokás megfelel feladatuknak, hogy az Isten által rájuk bízott életet támogassák.

d.) KEK 1252: Az Egyház ősi hagyománya, hogy kisgyermekeket keresztel. A 2. századtól erre kifejezett bizonyítékok vannak, de valószínű, hogy már az apostoli igehirdetés kezdetén, amikor egész „házak” megkeresztelkedtek, a gyermekeket is megkeresztelték.

Azonban Perintfalvi megjegyzése nem csak azt bizonyítja, hogy egyháztörténetileg képzetlen, illetve hogy szokása a tanítóhivatallal szembeszegülni (utóbbit már régóta tapasztaljuk). Azzal, hogy a keresztség minél előbbi felvételének szükségességét tagadja, egyúttal magát a szentséget is degradálja, kevésbé tartja fontosnak. Eszmefuttatása alapján – amellyel tehát Békés materialista eszmefuttatása mellett áll ki – a keresztség mindössze egy olyan jogi aktus, amely az egyházhoz való tartozást fejezi ki. Így aztán, hogy nem számol a keresztség szentségi hatásaival (pl. megszentelő kegyelem, áteredő bűn eltörlése),

a szentséget megfosztja a természetfeletti hatásaitól, krisztusi eredetétől és metafizikai valóságától – mindattól, amitől szentség a szentség.

Ez nemcsak Perintfalvi Rita katolikus mivoltát vonja kétségbe, hanem a teológusi mivoltát is. Ugyanis ő nagyon szereti magát „tudós teológusként” aposztrofálni, gyakorlatilag nincs olyan bejegyzése, amiben ne emlegetné a végzettségét. Nem beszélve arról a számos, általa alapított „teológusi” gittegyletről, amelynek a vezetője, illetve azokról a színvonaltalan konferenciákról, melyeknek részvevője.

Csak hát, az a helyzet, hogy a teológusok tisztában vannak a szentségek tulajdonságával, szerepével és vételük szükségességével… Mindig.

Chvála Márton

Betiltaná a keresztelést Karácsony Gergely egyik szakértője

Kiemelt képünk forrása: Pixabay