A közelmúltban lezajlott washingtoni események okkal nevezhetők tragikusnak, hiszen nemcsak  vandalizmushoz és sérülések sokaságához, de halálesetekhez is vezettek. A keresztény (és konzervatív) vezetők sorra adták ki az elítélő nyilatkozatokat – ám ennek ellenére olyan véleménycikkek árasztották el az amerikai sajtót, amelyek épp a keresztények felelősségét keresik a történtek mögött.

A cikkek többsége az úgynevezett „keresztény nacionalizmus” veszélyeire hívja fel a figyelmet. De mi is pontosan a keresztény nacionalizmus, és vajon hogyan kellene fogadnunk azokat a cikkeket, amelyek szerzői ettől a jelenségtől igyekeznek megóvni az emberiséget?

Krisztus-szerű alakok, isteni jóváhagyás

Thomas Kidd amerikai történész az amerikai keresztény nacionalizmust a következőképpen definiálja: „Olyan, az amerikai identitásra és annak jelentőségére vonatkozó, keresztények által vallott felfogás, mely szerint a nemzet egy központi szereplője a keresztény Isten világtörténeti céljainak.” Hozzáteszi, hogy ez egyfajta hajlamot is jelent, amely arra irányul, hogy politikusokat és az amerikai nemzet más védelmezőit hívőknek vagy Krisztus-szerű alakoknak állítsa be.

Egy másik értelmezéssel Andrew L. Whitehead (szociológus) és Samuel Perry (szociológus, valláskutató) írásában találkozhatunk. Szerintük (amint azt Taking America Back for God című közös könyvükben kifejtik) a keresztény nacionalizmus egy  „kulturális keretrendszer – mítoszok, hagyományok, szimbólumok, narratívák és értékrendszerek gyűjteménye –, amely a kereszténység és az amerikai polgári élet vegyítését eszményíti és támogatja; tartalmaz nativizmust, fehér felsőbbrendűségről szóló tanokat, része a patriarchátus igenlése és a heteronormativitás, valamint szól a tekintélyelvű irányításól és militarizmusra vonatkozó isteni jóváhagyásról is.”

„Ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett”

Ezek a meghatározások egyfelől vitathatatlan érdemmel figyelmeztetnek a politikai bálványimádás veszélyeire, ugyanakkor jelzőikkel alapvető keresztény-konzervatív elgondolásokat is elvetendő jelenségként ítélnek meg. Mi tehát az, ami elfogadható a leírásokban, és mi az, ami nem?

hirdetés

A kapitóliumi erőszak kapcsán fontos leszögezni, hogy Amerika keresztény vezetői – példás módon – egyöntetűen elítélték a történteket.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy Krisztus nevének vagy egyéb keresztény szimbolikának a használata egy, a választás eredményének megváltoztatására irányuló erőszakos, felkeléshez hasonlítható ralli igazolására semmilyen módon nem képviseli az egyház társadalmi tanítását. A keresztény nacionalizmusnak ezen megjelenése valóban veszélyes.

A római levélben Pál azt írja, hogy „ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett”, így keresztényként tisztelnünk kell a hatalmon lévő kormányt. Az egységre hívó szavak helyett viszont egyesek azt állítják, hogy a rombolás nemcsak egy kisebb erőszakos csoport számlájára írható, hanem a Trump elnököt támogató keresztények is kollektíven felelősek érte. A vád tehát az, hogy azok a keresztények, akik Trumpot támogatták, nem azért tették, mert a politikájának aspektusai egyeztek fontos bibliai alapértékekkel, hanem egyszerűen azért, mert rasszista keresztény nacionalisták, akik elnyomást, káoszt és a demokrácia földbe tiprását vizionálják.

Az első definíció a nemzeti identitásra vonatkozik. Egyetértek azzal, hogy amennyiben saját nemzetünket az ószövetségi, Isten által kiválasztott Izraelhez hasonlítjuk, az semmilyen módon nem állja meg a helyét, hiszen Izrael helyzete egyedülálló volt a nemzetek között, és ez a kiválasztott állapot Krisztus eljövetelével megszűnt, aki bizonyos értelemben az új Izrael maga.

Szintén nem helyes a reménységünket és hitünket végső soron a nemzeti identitásunkba vetni, és ezzel elsődleges identitásunkká emelni azt.

A keresztény ember elsődleges identitása az, hogy keresztény. Ám ugyanennyire helytelen az a felvetés, miszerint a nemzeti identitás önmagába véve káros, vagy természetellenes.

Igaz, hogy az evangélium univerzális abban az értelemben, hogy az üdvösségünk nem függ attól, hogy melyik nemzethez tartozunk, azonban a Bibliából azt is tudjuk, hogy a nemzeteket Isten hozta létre a Földön és a megváltás tervében fontos szerepet játszik minden nép. Ez az Ábrahámnak tett ígérettel kezdődik, amelyet Krisztus nagy parancsa megerősít, és a visszajövetelkor fejeződik be.

A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy Krisztus megváltott embereket minden népből. Ez persze korántsem a multikulturalizmus mai értelemben vett támogatását jelenti. Hiszen azt feltételezni, hogy minden kultúra, illetve minden kulturális gyakorlat, vagy szokás egyenlően értékes, azt eredményezi, hogy elvetjük az objektív igazság koncepcióját, és abban hiszünk, hogy az erkölcs – posztmodern értelemben – mindig az adott kultúra terméke, nem pedig Isten által definiált, mindenkire és mindenhol érvényes.

A második definícióval a fő probléma az, hogy ahelyett, hogy a szélsőségekre helyezné a hangsúlyt, nyilvánvaló módon az összes olyan keresztényt magába kívánja foglalni, aki konzervatív politikai nézeteket vall. Whitehead és Perry nyíltan állítják, hogy „a keresztény nacionalizmus képviselőinek legalapvetőbb ismertetőjegyei magában foglalják a politikai konzervativizmussal való azonosulást, a Bibliába vetett hitet – beleértve azt, hogy a Biblia Isten szó szerinti szava és tökéletesen igaz .”

Tehát mindössze annyit kell tenni, hogy valaki hisz a Biblia tévedhetetlenségében, illetve szeretné, hogy a politika a keresztény értékeket óvja, ne veszélyeztesse, és ez az írók szerint már a keresztény nacionalizmus maga.

Kérdés sem férhet ahhoz, hogy a keresztény nacionalizmus kifejezést jelenleg ebben az értelemben használja a nyugati közvélemény.

Azonban az olyan nézeteket, hogy az élet szentsége egyenlő a patriarchátussal, Isten házasságra vonatkozó terve rossz, mert „heteronormatív”, vagy hogy a meritokrácia az igazságtalanságnak felel meg, egyre nagyobb mértékben képviselik liberális teológusok, baloldali keresztények és progresszív gyülekezetek. Az én véleményem szerint

ez az irányzat legalább annyira aggasztó, mint a keresztény nacionalizmus fent kifejtett szélsőséges megjelenése.

A Római levél 12:2 azt mondja: „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” A világhoz való igazodás az, amikor a jó és a rossz mércéjét ahhoz igazítjuk, ami éppen népszerű a kultúrában, vagy egy adott politikai kontextusban, és nem a Biblia örök érvényű értékrendjéhez. Ez minden hívő részéről helytelen.

Érdekes módon viszont azt látjuk, hogy azok a progresszív keresztények, akik a keresztény nacionalizmusról beszélnek, lelkesen és boldogan fogadták Raphael Warnock (marxista, abortuszpárti, állítólagos bántalmazó) tiszteletes szenátusi megválasztását Georgiában. Ha tehát valaki abból a szándékból hívja fel a figyelmet – helyesen – a keresztény nacionalizmusra, hogy az igazi tanításhoz való visszatérésre szólítson fel, és az ellen figyelmeztet, hogy ne csavarjuk ki a keresztény tanítást, és illesszük rá egy kereszténységet semmilyen módon nem képviselő mozgalomra, az rendben van.

De ha ugyanezek a személyek nem emelnek hangot az ellen, hogy Amerikában egyre több keresztény elfogadja az azonos neműek házasságát, nem tekinti értéknek az abortusz elleni küzdelmet, illetve gondolja azt, hogy az ember bűnösségét társadalmi osztálya, vagy etnikuma határozza meg – röviden: a Bibliát összemossa a progresszív agendával –, akkor ezek az emberek egyszerűen kettős mércét alkalmaznak és nem vehetők komolyan.

Bakos Marcell
(A szerző nemzetközi tanulmányok hallgatója. Jelen írás nem képezi a Vasárnap.hu saját, belső szerkesztőségi tartalmainak részét.)

Christianity Today, ABC News, The New York Times, Relevant Magazine, Washington Times, Gospel Coalition

Kiemelt képünk forrása: Pixabay